Egy este Marilynnel

Filmszínésznő, szexszimbólum, csábító? Vagy egy elveszett, magányos, felnőni képtelen kislány? Norma Jeane Mortenson vagy Marilyn Monroe? A Marilyn románcok története valódi dokumentumokból merítkezik, és a színésznő életének azon három napját mutatja be, melyet egy New York-i pszichiátrián töltött. 

A színpadon felállított paraván mögül hangos kiáltás hallatszik, egy ittas nő felháborodott hangja, majd kombinéban és köntösben megjelenik előttünk maga Marilyn Monroe. Ugyanis Fantoly Nikolett a megszólalásig hasonlít rá. Szőke hajában a csigák, a vörös száj, a kihúzott szemek, még a testalkata is olyan, mint az általa megformált színésznőé. Kezdetét veszi a három nap kálváriája. 


A darab Marilyn életét szerelmein keresztül közelíti meg, melyekről ő maga vall személyesen. Joe DiMaggio, Arthur Miller, Yves Montand, majd a Kennedy-k jönnek sorban, és minden új szerelem előtt a színésznő ruhát vált, hogy aztán egy teljesen új Monroe jelenjen a színpadon. A jelzés egyértelmű: habár nagy az út a szőrmegallértól a földig érő, csillogó, elegáns, vörös estélyiig, és megfigyelhető egyfajta jellemfejlődés, mégis, Marilyn sohasem adta önmagát, mindig a körülötte lévő férfiak formálták, újabb és újabb szerepeket játszott mellettük. 

Ám az előadásban most nincs segítője, Nikoletten kívül nem jelenik meg más a színpadon. Férfiak nincsenek, mint ahogy Monroe életében sem voltak igazán sohasem, függetlenül attól, hogy volt-e mellette valaki. Az elbeszélésben hol egy kalap, hol egy üveg, hol egy ruhafogas helyettesíti az éppen aktuális férjet vagy szeretőt. Még a pszichológus, akivel a beszélgetés zajlik, is láthatatlan, válaszait csak Marilyn feleletéből sejthetjük. A másik nem egyszer „szól közbe”, szó szerint, amikor megcsörren a telefon, és a vonal másik végén Jack Kennedy van.

A darab alatt nyolc Marilyn Monroe dal hangzik el Nikolett előadásában, ezeknek a nagy része most első ízben szólal meg magyarul a színpadon. A kíséretet Neumark Zoltán biztosítja, a zongorából előcsalt dallamok visszarepítenek minket a ’60-as évekbe.

Miután Monroe szomorúan azt énekli, hogy „nincs tovább”, szinte hihetetlen fordulatként, a terápia mégis sikeresnek bizonyul, a díva rájön a megoldásra, tudja már, hogy mit akar az élettől, új célokat talál, új tervei vannak. Az utolsó jelenetben immár csak egy fekete nadrágban és fehér ingben lejt jókedvű táncot előttünk a színpadon, tele van energiával, életkedvvel. A történet végét azonban mindannyian ismerjük. Marilyn öt nap múlva már halott.

Megdöbbentő, még akkor is, ha a kórházi ágy az első pillanattól fogva inkább egy ravatalra és nem ágyra emlékeztet. A darab végén betöltheti ezt a funkcióját.

Egyedül állni a színpadon, társak nélkül, nem kis vállalkozás, mégsem vált unalmassá az előadás egy pillanatra sem. Fantoly Nikolett egy pillanatig sem hagyta, hogy unatkozzunk. Amellett, hogy kinézetre tökéletes Monroe volt, nagyon jól érzékeltette a színésznő hangulati változásait, ott volt benne az a veszélyes nő, aki egyetlenegy pillantásával képes a férfiakat elcsábítani, a kislány, akit elhagytak a szülei, az összetört, depressziós, magányos nő, akit még sohasem szeretett senki igazán. Játszott, táncolt, énekelt, és ezzel az „eleggyel” tökéletesen lekötötte a figyelmünket. 


Az előadás végén pedig végtelenül szimpatikus gesztus volt, amikor a szűnni nem akaró taps közben felhívta a figyelmünket, hogy a premier tiszteletére a kupolában mindenkit szeretettel várnak egy italra és harapnivalóra. Ilyen az igazi díva.

Írta: Köles Hajnalka
Fotók: Marilyn románcok hivatalos oldal

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts