„Ha én mindig azt csináltam volna, amit mondanak, már rég nem lennék itt!...”

A Magyar Színház szeptember 30-án mutatta be A tizedes meg a többiek című darabját, tisztelegve ezzel a filmdráma szerzőjének Dobozy Imrének, aki 2017-ben ünnepelné 100. születésnapját. Az est első különlegessége az volt, hogy minden nézőt egy szál hófehér rózsa várt az ülőhelyén, a későbbiekben pedig csak egyre fokozódott az ünnepélyes hangulat. A premier szinte társasági eseménnyé nőtte ki magát; a tisztelethelyeken olyan nevek foglaltak helyet, mint például Sinkovits-Vitay András, akinek édesapja, Sinkovits Imre játszotta a Tizedes szerepét az 1965-ben bemutatott fekete-fehér filmvígjátékban.


Csillogás, pompa, luxus. Ahogy szétgördül a függöny, egy kastély belső panorámája tárul elénk. A zsúrkocsin italok, festmények a falon, drága ülőgarnitúra a nappaliban. Egyszer csak kivágódik a bejárati ajtó, és a nagy pelyhekben zuhogó hófehér viharból bevágódik az ajtón 3 egyenruhás… 

A darab kezdetén két közkatonával és a felettesükkel találkozunk, Gálfy-val (Fillár István), Feketével (Szatmári Attila) és Gáspárral (Rancsó Dezső), akik dezertáltak a seregből és egy közeli kastélyban húzták meg magukat. Éppen azt próbálják kitalálni, hogy mit tegyenek, ha rájuk tör az ellenség. A helyzetet bonyolítja, hogy az ellenség bárki lehet… Történetünk ugyanis a második világháború végén játszódik, amikor Magyarország még német fennhatóság alatt van, tombol a nyilas terror, de már az oroszok is megérkeztek az országba, hogy „felszabadítsák” népünket. Az elnyomó hatalmakban egy közös van: nem tűrik a dezertőröket. A katonáknak elkeserítő a helyzetük. Ekkor érkezik meg a Tizedes (Bede-Fazekas Szabolcs), motoros futárként. Ő is önkényesen vett búcsút a hadtestétől, a szakasz tíznapi zsoldjával együtt. A Tizedes felkarolja az ott ragadt csapatot; a három dezertált katonát, Albertet (Eperjes Károly), a kastélyban felejtett inast, Jóskát (Adányi Alex), az autószerelő segédet, Szijártót (Horváth Illés), a lelkes magyar kommunistát, és Grisát (Takács Géza), a sérült oroszt. A könnyed stílust és a mulatságos jeleneteket a Tizedes és Gálfy filozofikusnak is mondható párbeszédei tarkítják, amelyekben felvetődik a probléma: emelt fővel kell-e viselni a vereséget és meghalni egy magasabb célért, vagy dacolva a világ viharaival küzdeni a boldog, normális életért mindenáron?


A történetet a Keleti Márton által rendezett, fentebb említett film tette híressé. A szöveg egyes sorai szinte már szállóigékké váltak, mint például a „már a spájzban vannak az oroszok” és a „mert mi mindig zabálunk – magyar átok” frázisokkal. Ezek a sorok Lengyel Ferenc rendezésében is megjelentek; igaz, néhol módosítva. Az előadás nem csak szövegezésében tér el a filmtől: a színpadra vihetőség érdekében a külső jeleneteket átformálták, így a darabnak nincs más helyszíne, csak a kastély maga. 


Az interpretáció sikeresen közvetítette a mozifilm hangulatát. Az etikett-mániás, segítőkész és szerethető inas – Albert – a tőle megszokott és elvárt profizmussal jelenítette meg a komikus figurát, hasonlóan a Tizedest játszó Bede-Fazekas Szabolcshoz, a Gálfy-t játszó Fillár Istvánhoz és a darab többi szereplőjéhez. Az előadás ötvözte a történet helyzet- és jellemkomikumát a második világháborús Magyarország kor- és társadalomkritikájával: a katonák átöltözés közben is csak ettek; a szembenálló feleknek elég a szimpatizáláshoz, ha a másik két felet mocskolja az ember („Az oroszok le vannak tojva!”); Szijártó nagy marxista létére nem tud oroszul, és még sorolhatnánk.


A csodafegyverek csak „Jönnek, jönnek”, az oroszok a spájzban vannak, és a Courvoisier, Scotch, és Altvater Gessler mind pálinka. A darab bemutatta, hogy a 20. századi „kisember” hogyan próbálja ésszel és leleménnyel, így vagy úgy, de túlélni a történelem körülötte forgó szélviharát. 

Írta: Banka Csilla
Fotók: Puskel Zsolt

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts