Súgópéldány

Amikor egy nyaralás során ülünk a kényelmes hotelszobánk kanapéján, eszünkbe juthat, hogy vajon mit csinál a szomszéd. Persze, ez legtöbbször akkor fut át az agyunkon, amikor ez a „csinálás” nagy zajjal jár, mégis a kérdés szüntelenül ott lebeg a fejünk fölött: kicsoda a másik szobában lakó idegen?

A Thália Színház legújabb előadásában, a Bérgyilkos a barátomban persze nem ez a központi kérdés, mégis megkerülhetetlenné válik. Itt ugyanis két igazán különc figura keveredik egymás mellé. Pignon (Nagy Viktor) rendes, kedves ember, csak éppen válságban van a házassága. Feleségéhez, Louise-hoz (Gubás Gabi) való ragaszkodása már-már a zaklatás határait súrolja. Ezúttal azonban úgy dönt, hogy vége, és öngyilkossága helyszínéül egy párizsi szállodát választ. Ha mindez nem lenne elég alapanyag egy izgalmas, vérbeli darabhoz, a szerző – Francis Veber – beköltözteti a szomszéd szobába Ralph-ot (Tamási Zoltán), aki főállású bérgyilkos és arra készül, hogy lelője egy ügy koronatanúját. A két ember élete véletlenek sorozata folytán, még ha rövid időre is, de összefonódik, megmosolyogtató pillanatokat okozva.

A kétosztatú színpad tökéletesen leképezi egy luxusszálloda hálószobáit. Azonban mintha túl nagy lenne a tér egy olyan hét szereplős darabhoz, amiben mindössze ketten-hárman vannak egyszerre színen, így az alkotók bárhogy próbálkoznak, nem tudják megteremteni azt a bensőséges légkört, ami elfeledtetné a nézővel, épp egy megkomponált színpadot néz, és nem csak titokban bekukucskál két szállóvendég életébe. Talán nem is baj, mert így semmi nem tereli el a figyelmünket a giccsmentes, tiszta humorról. Nincsenek felesleges kitérők, csak egyszerű helyzetkomikumok. Ez azonban azt a veszélyt rejti magában, hogy az „átkötő” jelenetek leülnek, érdektelenek lesznek számunkra. És itt jön képbe Émile, az inas (Mózes András).

A „szolgáló” karakterek minden darab Jolly Jokerei, hiszen bármikor bevethetőek, bármilyen szituációban betoppanhatnak – és meg is teszik. A rendező, Vida Péter sem fukarkodott a figura kijátszásával, amikor lehetősége van rá, szerepelteti. Jól is teszi, hiszen Mózes András Émile-je a maga idegesítő maximalizmusával és túlbúzgóságával igazán üde színfoltja az előadásnak. Túlmutat az egyszerű töltelék komikus szerepén, bizonytalan karakter, nem tudhatjuk, hogy mi a szándéka. Az utolsó próbanapját töltő inas ugyanis nagyon szeretné megkapni a munkát, ezért igyekszik minél több dolgot megfigyelni, tudni és persze segíteni – így megnő a lebukás veszélye. Felmerül tehát a gyanú, hogy egy besúgóról van-e szó, vagy csupán egy lelkes kezdő igyekszik bizonyítani.

Nagy Viktor Pignonja igazán mindent megtesz annak érdekében, hogy megtalálja a legtökéletesebb öngyilkossági módot. Karaktere attól válik szimpatikussá és egyszersmind nevetségessé, hogy Nagy nem akar elnagyolt, teátrális gesztusokkal játszani, a maga együgyűségében lesz szerethető. Csak számítani, barátkozni szeretne, nem idegesíteni másokat, így szinte már azt érezzük, hogy valóban a környezete hibáztatható az elbaltázott életéért.

Ám Ralph-ot pont ezzel kergeti az őrületbe. Tamási Zoltán mintha még keresné a karakterben rejlő lehetőségeket, játéka óvatos, szinte biztonsági. Olykor nyájas, ám mégis tartózkodó, és ez a kettősség teszi kiismerhetetlenné a bérgyilkost. Hiba lenne azonban azt mondani, hogy Tamási nem tudott belehelyezkedni a szerepbe, hiszen Dr. Wolf (Szabó Győző) megjelenésével rátalál a saját hangjára és meggyőző erővel játssza a benyugtatózott, vagy éppen a felpörgött bűnözőt.

És mint minden jó vígjátékban, természetesen most is itt van a nő, jelesül Pignon félig-volt felesége, Louise. Gubás Gabi egy kicsi, ám annál jelentékenyebb szerepet kapott, ugyanis Pignon emiatt az asszony miatt készül öngyilkosságra. A zaklatásokba belefáradt Louise akkor érkezik meg fizikailag is a történetbe, amikor a szálak már kellőképpen összegabalyodtak, Ralph-ból Pignon lett és fordítva, Dr. Wolf pedig beadta az extra adag nyugtatót a „páciensnek”. Gubás Gabira hárul hát a feladat, hogy a szálakat valamelyest kibogozza, és amennyire a figura engedi, ez sikerül is neki. Veber darabja ugyanis nem szán a nőnek az „okozatnál” több funkciót – sajnos.

Ahogy az egy komédiában lenni szokott, végül helyreáll a rend, Pignon nem akar már öngyilkos lenni és nyugodt lélekkel hagyja el a szobát. Ám a másik helyiségben Ralph még mindig „dolgozik”, a néző pedig feszülten várja, hogy vajon végül ott is lekapcsolódik-e a villany.

Mindamellett, hogy a darab ismert – ám jól működő – poénokkal operál, egy furfangos dobással mégis becsapja a nézőt. Mint „az a bizonyos” pisztoly, úgy kerül képbe a két szomszéd egyforma utazótáskája, ám ezúttal a fegyver nem sül el. Nem cserélik össze, nincs belőle bonyodalom, csak egy látványelem marad. Nagyon okosan, hiszen a jelenetekben rejlő humorforrásokat így is maximálisan kihasználják.

A Bérgyilkos a barátom nem akar több lenni egy szórakoztató darabnál, ami fellebbenti a fátylat az élet egy apró, ám elzárt szegletéről, sorsokról, amikre kíváncsiak vagyunk és bele szeretnénk látni. Nevetünk, izgulunk és egy pillanatra elfelejtjük a saját problémáinkat. Mert az egész csak szimpla komédiázás.

Írta: Vass Antónia

Fotók: Csatáry-Nagy Krisztina