Kiskunhalason egy vadonatúj musical került színpadra Szeretlek, Caroline címmel, márpedig ez ritka dolog – nemcsak Kiskunhalason, de egész Magyarországon is.
Egy kislányt és autista kisöccsét valaki évekkel ezelőtt elfelejtette felnevelni, helyette mózeskosárban elhelyezte őket egy tetszőlegesen választott fogadó ajtaja előtt. Lili és Tiago itt nőttek fel, s habár a kisfiúnak senki nem vette sok hasznát – általában csak láb alatt tapsikol – Lili igazi szorgalmas, kedves lánnyá cseperedett, amilyen hősnőt egy jó mese megkíván. Nem szeretne szerelmes lenni, de ilyen a mesék természete, mégiscsak jönnie kell valakinek, hogy elrabolja a szívét. Ám beüt az első világháború és a fiúknak el kell menni – hogy sose térjenek vissza.
Ez a musical alaptörténete, de rengeteg mellékszereplő segítségével ágazik szerte. Ott van Mrs. Robinson (Nyári Anikó), aki a maga harsány, de szerethető szigorával vezeti a fogadót és neveli a gyerekeket, Luigi Bonham (Kádár Szilárd) Mrs. Robinson fia, aki folyamatosan ostromolja Lilit, s mikor az a legjobb barátjához megy feleségül, jó és vak férfihoz méltón beleveti magát a háborúba, hogy elfelejtsen mindent és mindenkit. Sierra Snowith (Kovács Éva) egy gazdag asszony, akit semmi nem érdekel az ágyán heverésző férfiakon kívül. Külön ki kell emelni Tiagót (Szécsi Kriszitán), Lili autista testvérét, aki rendkívül érdekes színe volt a felsorakoztatott szereplőknek. A kisfiú csak néhány embert tűr meg maga mellett, a többiekkel egyáltalán nem beszél, de vidáman tapsol, ha boldog és szeret asztalok alatt bujkálni. Nem könnyű egy ilyen szerepet felnőtt férfiként eljátszani, Szécsi Krisztián azonban hitelesen és nagyon szerethetően vitte színpadra ezt a különleges gyermeket. Valahol mindannyian el szeretnénk bújni a mi kis álomvilágunkban, s Tiago megnyitott néhány kaput álomország felé.
Az már kérdéses, hogy szükség volt-e ennyi halálra a darabban. Lilinek teljesen egyedül kellett maradnia, hogy a katarzisra minden szem könnyben ússzon, viszont talán kicsit többen vesztek el a háttérországban, mint amennyi hiteles. Csodás fordulatokban is bővelkedik a darab, a gazdag kémnő minden vagyonát átnyújtja Lilinek, hogy az új életet kezdhessen, hirtelen megjelenik egy gazdag nagyvárosi asszony, aki valaha régen elveszítette a gyermekét, Caroline-t…
A musical egy az egyben kiskunhalasi munka. Megálmodója Zöldi Nikolett – akit a színpadon Liliként láthatunk viszont. Az ő neve fémjelzi az összes zenét (ez huszonkilenc betétdalt jelent), illetve Flaisz Jánossal, a rendezővel közösen írták a szövegkönyvet.
Lili (Zöldi Nikolett) szerepe egy kedves, de bátor lány, abban hatalmas kihívás, hogy a több mint két órás darab nagy részében a színpadon van. A szerzőnő feladta a leckét, és meg is ugrotta a saját maga által húzott mércét. Fodor Tamás alakítja Marco Twaint, a fiatalembert, aki véletlenül elrabolta Lili szívét és ezzel porrá zúzta a legjobb barátjáét, Luigi-ét. (Nem mellesleg az ebből a fájdalomból írt dal, a Miért kell? a musical legjobb pillanatai közé tartozik.) Sikerült Marcót úgy színpadra vinni, hogy a néző nem fogja a fejét a hirtelen és sírig tartó szerelem miatt – márpedig valljuk be őszintén, az ilyen darabokban a szereplők csak úgy pikk-pakk szeretnek egymásba, ami néha bosszantó is lehet – és méltósággal cipeli végig a musicalen az őt ért veszteségek és fájdalmak súlyát. Marco búcsúja során a nézőtér soraiban minden kőszív megrepedt.
A táncokra Mándity László ügyelt. A díszlet Zöldi Tibor és Szűcs József munkája. Embermagas festett mozgatható falakkal oldották meg a színpad osztását, így könnyedén tudtak a Somme-i csatatérről Mrs. Robinson fogadójába ugrani. A táncok sokszor idéznek a magyar néptáncra emlékeztető mozdulatokat (hogy ez mit keres egy Franciaországban játszódó darabban, az rejtély), mindenesetre a Kiskun Táncegyüttes remekül szerepelt.
Flaisz János, a rendező saját bevallása szerint ez a darab áll eddig a legközelebb hozzá, s habár a szövegkönyv csak egy része az ő munkája, mégis gyermekeként tekint a musicalre. Nem egyedül van ezzel. Az egész város magáénak érezheti a darabot, és joggal lehet büszke rá.
Írta: Veréb Árnika
Fotók: Rékasi Ramóna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése