Az Örkény Színház új, Asbóth utcai stúdiószínpada épp csak annyira van korszerűsítve, hogy játszani lehessen ott, de egyébként olyan, mintha itt felejtették volna az előző évezredből. Az önkiszolgáló büfé, vagy a tábla, amely felhívja figyelmünket a rádiós készülékek kikapcsolására, mind-mind a „régi szép időkre” emlékeztetnek.
Znamenák István kedélyesen kezd sztorizgatni az előtérben – a négy börtönben töltött évéről, a forradalomról, illetve annak csúfos bukásáról, mintha csak a tegnapi focimeccsről magyarázna. Aztán beinvitálja a nézőket a terembe, ahol a földet borító nemzetiszín lufikon átkelve a lelátószerűen elrendezett székeken foglalunk helyet.
Majd végignevetjük a következő másfél órát. Eörsi ironikus humora, és ahogyan azt Znamenák előadja, emberivé teszi azokat történteket, amik ma már főleg a történelemkönyvek lapjain száradnak. Pedig nem történt olyan régen, és megérteni sem olyan nehéz ’56-ot, csak hiányzik az, hogy úgy lássuk, amilyen volt, egyszerűen, emberien. Az Emlékezés a régi szép időkre nem fekete-fehér, nem emelkedett, nem tragikus. Mondhatni, megmutatja a „börtönök boldogságát”, egy életigenlő szemléletmódot képvisel, ahol az ember ember marad, a történt szörnyűségek után is. Nevetünk, mert ma már nevethetünk azon, hogy a cellaőr „E-Ö-rsi”-ként dirigál, hogy mennyi a poétikai értéke egy Rákosihoz írt versnek, vagy azon, Eörsi-Znamenák egyszer csak kiszalad a teremből egy-egy szál ropiért mindenki számára. De ugyanakkor elhangzik néha pár sokat sejtető „hát igen” a nézőtér soraiból, az egy év börtönből öt, aztán nyolc lesz, pár lufi kidurran, és amikor újra kapnánk ropit, a terem ajtaja már nem nyílik ki.
A forradalom, amelyből Eörsi megemlékezik, úgy akart szállni, és pár napig úgy is szállt, mint a héliumos lufik. Ám úgy is durrant ki, és következményei is úgy gabalyodtak össze, mint a lufik zsinegei Znamenák karjai köré. A díszlet a maga egyszerű összetettségével zseniális kelléke egy okos, jól komponált előadásnak. ’56 érzékeny téma, és hiába van minden évben az iskolákban megemlékezés, hiába készít műsort a média, és hiába ünnepeljük, még most, 60 évvel később is van egyfajta szájzár, egy korlátoltság, hogy hogyan beszéljünk róla.
Polgár Csaba tudott úgy nyúlni Eörsi börtönmonológjához, hogy az hitelesen közvetítette a történeteket, de azt is bemutatta, hogy milyen volt ezt egy magyar, kommunista nézeteket valló értelmiséginek megélnie. Ez az az aspektus, ami közelebb hozza a mai emberhez – a mai fiatalokhoz – a 60 évvel ezelőtt történteket.
Az Emlékezés a régi szép időkre pontosan az a fajta múltidézés, amire szükség van: feloldás az idősebbeknek és lecke a fiatalabbaknak.
Írta: Hirmann Blanka
Fotó: Gordon Eszter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése