A börtönök boldogsága

Az Örkény Színház új, Asbóth utcai stúdiószínpada épp csak annyira van korszerűsítve, hogy játszani lehessen ott, de egyébként olyan, mintha itt felejtették volna az előző évezredből. Az önkiszolgáló büfé, vagy a tábla, amely felhívja figyelmünket a rádiós készülékek kikapcsolására, mind-mind a „régi szép időkre” emlékeztetnek.

Znamenák István kedélyesen kezd sztorizgatni az előtérben – a négy börtönben töltött évéről, a forradalomról, illetve annak csúfos bukásáról, mintha csak a tegnapi focimeccsről magyarázna. Aztán beinvitálja a nézőket a terembe, ahol a földet borító nemzetiszín lufikon átkelve a lelátószerűen elrendezett székeken foglalunk helyet. 

Majd végignevetjük a következő másfél órát. Eörsi ironikus humora, és ahogyan azt Znamenák előadja, emberivé teszi azokat történteket, amik ma már főleg a történelemkönyvek lapjain száradnak. Pedig nem történt olyan régen, és megérteni sem olyan nehéz ’56-ot, csak hiányzik az, hogy úgy lássuk, amilyen volt, egyszerűen, emberien. Az Emlékezés a régi szép időkre nem fekete-fehér, nem emelkedett, nem tragikus. Mondhatni, megmutatja a „börtönök boldogságát”, egy életigenlő szemléletmódot képvisel, ahol az ember ember marad, a történt szörnyűségek után is. Nevetünk, mert ma már nevethetünk azon, hogy a cellaőr „E-Ö-rsi”-ként dirigál, hogy mennyi a poétikai értéke egy Rákosihoz írt versnek, vagy azon, Eörsi-Znamenák egyszer csak kiszalad a teremből egy-egy szál ropiért mindenki számára. De ugyanakkor elhangzik néha pár sokat sejtető „hát igen” a nézőtér soraiból, az egy év börtönből öt, aztán nyolc lesz, pár lufi kidurran, és amikor újra kapnánk ropit, a terem ajtaja már nem nyílik ki.


A forradalom, amelyből Eörsi megemlékezik, úgy akart szállni, és pár napig úgy is szállt, mint a héliumos lufik. Ám úgy is durrant ki, és következményei is úgy gabalyodtak össze, mint a lufik zsinegei Znamenák karjai köré. A díszlet a maga egyszerű összetettségével zseniális kelléke egy okos, jól komponált előadásnak. ’56 érzékeny téma, és hiába van minden évben az iskolákban megemlékezés, hiába készít műsort a média, és hiába ünnepeljük, még most, 60 évvel később is van egyfajta szájzár, egy korlátoltság, hogy hogyan beszéljünk róla.

Polgár Csaba tudott úgy nyúlni Eörsi börtönmonológjához, hogy az hitelesen közvetítette a történeteket, de azt is bemutatta, hogy milyen volt ezt egy magyar, kommunista nézeteket valló értelmiséginek megélnie. Ez az az aspektus, ami közelebb hozza a mai emberhez – a mai fiatalokhoz – a 60 évvel ezelőtt történteket.

Az Emlékezés a régi szép időkre pontosan az a fajta múltidézés, amire szükség van: feloldás az idősebbeknek és lecke a fiatalabbaknak. 


Írta: Hirmann Blanka
Fotó: Gordon Eszter

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts