A jelszó: téboly

Jobb helyet keresve sem találhatott volna Alföldi Róbert Lear-rendezése, mint a Radnóti Színház. Az olykor stilizált képeket, néhol viszont a nyers valóságot mutató előadás legnagyobb erénye kétségtelenül az az ábrázolásmód, mely időtlenségbe burkolja az ősi kelta monda nyomán íródott történetet.

Mintha csak Cordelia jövőjét sugallná az első jelenetben megelevenedő Utolsó vacsora képe. A képzettársítás nem véletlen, bár ekkor még talán csak sejti a történettel valamennyire tisztában lévő néző, hogy valóban a család utolsó együtt töltött, békés étkezésébe nyer betekintést. Békés? Lear (László Zsolt) ítél, a lánya rosszul felel és ezért lakolnia kell.


Ám ekkor még csak feltételezzük a király tébolyát és legfeljebb hirtelenharagúnak tekinthetjük, hiszen a hatalom birtoklása sokszor hibás döntések sorozatát eredményezi. Az alkotók szándékosan hintik el annak a tévképzetnek a morzsáját, hogy az események alakulhatnak jól is. Ráadásul Nádasdy Ádám fordítása ebben nagy segítségükre van, hiszen a frissebb, maibb szöveg jobban alkalmazkodik ebbe a korhűnek cseppet sem mondható képbe. A máról mesélne? Kétlem. Sokkal inkább emberekről beszél, akik próbálnak létezni a saját korlátjaik között, ideig-óráig hatalmat gyakorolnak a másik fölött, ám valójában pont a saját sorsuk csúszik ki a kezükből.

A romlás nem evidens. Mindenkinek megvan a lehetősége arra, hogy az életét jobb irányba terelje, és talán pont a kitagadott Cordelia (Sodró Eliza) esete a legjobb példa rá, hogy a sorsát senki nem kerülheti el.


„Az idő titkainkba belelát, s leleplez minden leplezett hibát” – mondja a lány, és bár apja ezer átkot szórt rá, ez a mondat minden sértésen túlmutat, és olyan tételmondattá válik, ami az egész darabot átszövi. Mert hiába küldi el Lear Kentet (Csomós Mari) is, amiért őrültnek nevezte, végső soron valahol, mint egy jó tanmesében, felszínre kell bukkannia az igazságnak.

Lear őrülete, bár a szemünk előtt bontakozik ki, szinte észrevétlenül hatalmasodik el rajta, hatása pedig érződik mindenkin a környezetében. Azonban mintha túl kevesen maradnának olyanok, akik régóta mellette élnek és túl kevés színész maradna mozdítható, aki segíthetné László Zsoltot, hogy játéka kiteljesedjen. Minden szereplőnek egyértelmű feladata van a darabban, és amint ezt elvégezte eltűnik a színről. Alföldi a lehető legegyszerűbb módon játszatja ki őket a darabból, a feledés homályát borítva rájuk.

Mégsem érezzük, hogy elfogyna az előadás alól a cselekmény, mert ahogy az egy Shakespeare-királydrámában lenni szokott, a szerző rengeteg szereplőt mozgat, megannyi mellékszállal. A félbehagyott családi krónika mellett tehát kapunk még egy hangsúlyos mozzanatot, Rongyos Tamás (Szatory Dávid) történetét. Az ő szerepe a darabban azért válik hangsúlyossá, mert amellett, hogy mozgékonysága szöges ellentétben áll a Lear képviselte lélektani vonallal, átkísér minket a darab ingoványain. Hogy miért pont „spenót-ruhában” teszi ezt, rejtély marad, talán ezzel a banális leplezéssel igyekszik a tudtunkra adni: mégsem olyan őrült, mint azt elsőre feltételeznénk.

Mint ahogyan nem bolond a bohóc sem (Kováts Adél), aki olykor kibújik piros orr-álcája mögül, és jelenlétével igyekszik menteni a menthetőt. Tragédiája, hogy ez még neki sem sikerülhet. Úgy hal meg, hogy szinte észre sem vesszük, csak egy vérfolt marad utána a falon. Vissza lehet-e ülni még egyszer ahhoz az asztalhoz? A darab kísérletet tesz rá, hogy ez megtörténjen, de már csak a zaklatottság, a tétova réparágcsálás és az emlékezés marad.

Minthogy a bohóc nem tudja betölteni nevettető udvari bolond szerepét, a darab másra osztja ezt a feladatot. Edmund (Pál András), a zabigyerek, aki már-már annyira aljas és becstelen, hogy nem lehet komolyan venni. Pál András mesterien keveri a lapokat, minden mozdulata kifejező, úgy közvetít, hogy minden fondorlata ellenére a néző küzd azért, hogy megtartsa a „rossz ember” skatulyában. Edmund gonoszan is szimpatikus.

Ám azáltal, hogy a típusfigurák tulajdonságai ennyire felcserélődtek, nincs aki nyíltan kimondhatná az igazságokat. Így tér vissza az elűzött Kent Cajus alakjában, és vágja Lear vejének, Cronwallnak (Adorjáni Bálint) az arcába, hogy „Te nyamvadt »Z« betű, te ábécé legalja!”. Élesen és egyenesen kimondott mondatai pozícionálják a karaktereket, tisztázva azok helyzetét és motivációit. Ráadásul Alföldi Kent/Cajus figurájából klasszikus nadrágszerepet formál, aminek ugyan konkrét funkciója vagy nincs, vagy nem bukkan felszínre, de mindenképp izgalmas megoldásnak ígérkezik, és Csomós Mari lubickol a szerepben.


Amilyen következetes a karakterábrázolás, olyannyira tart két irányba a történetvezetés. A második felvonásra a történet stilizáltsága megbomlik, a rendezés naturalista elemekkel kezd dolgozni. Így, bár a díszlet és a szereplők ugyanazok maradnak, a néző ölében landoló grillcsirke és a véres szemgolyó terem másik végébe hajítása olykor átlépi azt a vékony vonalat, ami az élvezhetőség határát súrolja.

Ennek ellenére a Lear fontos előadás, ami egy egészen más perspektívából közelít a dráma, és alapvetően Shakespeare felé. Az emberi oldalt kutatja, a kapcsolati rendszereket szedi ízekre és értelmezi újra a saját keretein belül. Mert még „a kutyát is tiszteljük, ha hivatalból jár el”.

Írta: Vass Antónia
Fotók: Dömölky Dániel

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése