Álmos táncol és jól teszi

Összeférhet-e a balett és az ősmagyar kultúra? Van-e a mai közönségnek igénye arra, hogy a mindenki által jól ismert történeteket új formába öntsék? Az, hogy az eredetileg Sopronban színpadra állított táncjátékot Budapesten, a Nemzeti Táncszínházban is bemutatták, egyértelműen igazolja a produkció létjogosultságát.


A kétszer negyvenöt perces darab jelenetei a születésétől kezdve haláláig keltik életre Álmos legendáját, halálát. Az első jelenetben a pogány napáldozat idézte meg az ősmagyar világot: a jelmezek színe, a motívumok, a mozgás és a hangok mind-mind előhívták őseinktől örökölt, ereinkben futó kultúrát. Ez az „aktivált” tudás segített feloldani a megjelenített toposzokat, így azok, akik nem annyira járatosak a táncelőadások képi rendszerében is ösztönösen értették a látottakat. 

Az előadás zenéjét Szarka Gyula komponálta, aki a Ghymes együttes egyik alapító tagjaként jól ismeri a magyar népzenét, így hitelesen tudott Álmos legendájához is nyúlni. A ritmus, a hangzás, Szálinger Balázs népdalszerű szövegei összefonódnak a sámánok világával, a mágiájukhoz használt rigmusokat idézik fel. Demcsák Ottó koreográfiája is ehhez illeszkedik: a napáldozat, a vallási ünnepek körtáncai, a harcok éles mozdulatai és a felhasznált botok csattanásai, vagy épp a szerelmi szál légies kettősei hitelesen, érthetően ábrázolják a legendát. 

A jelmezek színeiben is a régi mondavilágot jelenítik meg: a piros, a fehér, a barna és a zöld árnyalatok dominálnak. A főszereplők a jelmezek komplexitásaival is kiemelődnek, Álmos ruhája fejedelmi és narancssárga „tűzszínű”, utalva mitológiai szerepére. Virág rózsaszínes árnyalatot visel, ami a szerelem és a nőiség színe. A sámánok, akik párosa végig jelen van a színpadon – csak a szerelmi táncoknál nem –, lila és zöld színekben táncolnak, a földi (zöld) és a transzcendens (lila) világok összeköttetését képviselik. 


A díszlet, amelynek jelentős része 3D-s, háttérben vetített animáció, szintén az ősmagyar motívumvilággal dolgozik: a monda elmaradhatatlan turulja, a napkorong, a tűz, a szarvas képei jelennek meg. Egy táncelőadás az intenzív mozgás miatt mindig különleges színpadi eszközöket igényel, nem volt ez másképp most sem. Jelzésszerű, mégis látványos ötletekkel elevenedett meg a hét vezér vérszerződése, vagy a fehér szarva elfogása, illetve feláldozása.

Talán az előttem ülő német turisták – akik valószínűleg nem a magyar mondákon nőttek fel – egy látványos előadást élveztek csak szép táncokkal és zenével, elkapva kicsit a magyar hangulatot. Ám a táncjáték több ennél. Bebizonyítja, hogy őseink kultúrája igenis megállja a helyét a színpadon, új formátumban is, képes újat mutatni, de közben nem elveszíteni esszenciáját. Persze, csak ha olyan jó kezekbe kerül, mint az Álmos legendája.

Írta: Hirmann Blanka
Fotók: Lángh Gábor, jegy.hu

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts