Árnyékéletek

A ’80-as évek végén, egészen pontosan 1988-ban, egy kedves és egyben tanulságos mese jelent meg Michael Ende jóvoltából. Nem volt körülötte nagy felhajtás, nem lett olyan ismert, mint a Momo vagy A végtelen történet, és talán a feledés leple hullott volna rá, ha 2016-ban Kárpáti Péter nem porolja le, és nem készít belőle a Radnóti Színház színpadára alkalmas változatot.

Kárpáti valójában csak az alapot kölcsönözte Endétől, és azt is csak részben, ugyanis a párbeszédeken kívül gyakorlatilag mindent megváltoztatott. Ez abból a szempontból jót tett az előadásnak, hogy tökéletesen illeszkedett a Csató Kata által megálmodott világhoz, ugyanakkor alapjaiban változtatta meg a történet lényegét.


Ende meséjében Ofélia – aki nevét azért kapta, mert szülei híres színésznőnek szánták – egy halk szavú vénlány, aki pont arra volt jó, hogy besúgja a színészek szövegét, amikor rontottak. Ám a nézők egyszer csak elfogytak, a színházat bezárták. Utolsó sétáján Ofélia a színházban egy magányos árnyékba botlik, akit befogad, és innentől kezdve két árnyéka lesz. A hír eljut a többi egyedül kóborló árnyhoz is, a nőnek pedig nagy szíve van, így mindenkit szívesen lát. Az árnyékok azonban hangosak, így a kilakoltatás szélére kerül a jótevőjük. Ofélia ekkor határozza el, hogy megtanítja a tévelygőknek azokat a tragédiákat és vígjátékokat, amiket ő fejből tud – árnyszínházat csinál, míg végül ő maga is árnyékká válik.

A Radnóti Színház előadása nem kísérletezik a „színház a színházban” módszerrel, hanem már a történet elején elénk tolja magát az árnyékszínház-jelenséget. Ofélia (Martin Márta) Csató Kata elgondolásában súgóból egyszerű színházi takarítóvá korcsosul, érzékeltetve ezzel a nő alacsony pozícióját. Ezáltal azonban az Ende-féle háttértörténetből kiesik egy nagyon fontos momentum, mégpedig a nő beteljesületlen karrierjének szála, amit a halk hangja okoz.

Martin Márta csendes ugyan és mélabús, de okát inkább a színészi játékában látjuk, mintsem a karakter jellemében. Lefelé biggyesztett szája és komor tekintete egy megfáradt ember képét vetíti elénk, akiből elfogyott a lendület. Pedig ez nem igaz, hiszen ahogy a darabban is elhangzik, Ofélia csak azt sajnálja, hogy nincsenek már nézők és be kellett zárni a színházat.

Ugyanakkor mégsem mondhatjuk, hogy a feladatkör megváltoztatása indokolatlan és dramaturgiailag hibás döntés lenne, hiszen takarítóként jogköre utolsóként elhagyni az épületet. Ez pedig lehetőséget teremt arra a helyzetre, hogy találkozzon Kálmánka árnyékával (Figeczky Bence). A falon sötétlő magányos emberalak a falon végül Ofélia táskájában hazamegy a nővel.

Innentől kezdve egy bizonyos pontig hűen követhetjük az eredeti mesét, mert valóban egyre több és több árny jelenik meg az aprócska szobában. Azoknak az embereknek a körvonalai látszanak kirajzolódni, akiket a kezdőképben a színház alkalmazottaiként láthattunk meghajolni, búcsúzkodni. Ez akár még egy jól eltalált dramaturgiai húzás is lehetne, és az itt ragadt lelkek asszociációját hozza be, ám ez esetben egészen más irányba terelnek minket az alkotók. Egész élettörténetek elevenednek meg a szemünk előtt, a több száz éve résben kuksoló pocakos öregúrtól (Gazsó György) kezdve a szökött rabig (Dénes Viktor), aki nem hajlandó többé visszamenni a börtönbe.


Ofélia pedig csak mesél és mesél, mígnem saját mesevilágában találja magát egy homokos vízparton, az utazása végén. Tudja ő is, hogy amit lát, az nem a valóság, ám mégis valamiképpen elmerül ebben az álomban. Végső elmerülés ez, mégsem érzünk szomorúságot, hiszen derűvel távozott és ő maga is árnnyá lett.

Ugyanakkor csupán az utolsó momentum ennyire egyértelmű, minden más megjelenő figura és helyzet szimbolikus. Abban a pillanatban, hogy a színház ajtaja bezárul, Ofélia körül megszűnnek a hús-vér emberek. Egy groteszk, elrajzolt valóságot látunk, ahol darabos mozgású maszkos alakok jelennek meg – emberek a nő életéből –, az árnyszínház mellett kirajzolva egy bábjátékot is.

Ez a kaotikus állapotba torkolló sokszínűség jellemzi az egész előadást. Mintha Csató Katában túlcsordultak volna a megvalósításra váró ötletek, ám a szűkre szabott, előadás adta keretek nem bírják el ezt a rengeteg megfejtésre váró szimbólumot, technikai megoldást, amit a rendezése felkínál. Mint ahogy nem bírják el a tág célcsoport-besorolást sem.


A darab nagyon lassan indul be, nem operál hatásos zenével, figyelemfelkeltő fordulatokkal, a vetített látvány is csak az előadás második felében válik erőteljesebbé – ám az igazsághoz hozzá kell tenni, hogy a 3D-s fekete figurákká lényegülő árnyak mozgatása szép színpadi kép és minden pillanatban érdekes, ezzel pedig már az előadás első felében is találkozunk. Amikor viszont beengedi a nézőt a mese a saját világába, különösen a vonat- és az erdőképnél, nagyon izgalmas megoldások születnek. Itt már kísérlet történik a gyerekekhez való kiszólásra is, de talán túl későn. Ugyanis egy 9-10 éves kisgyerek – ha nem kap elég gyorsan impulzusokat – elunja magát. A kezdeti döccenőn való átlendülésben nem lendít Martin Márta kedveskedő, melankolikus játékstílusa sem. Ő a címszereplő, mégsem érezzük, hogy képes lenne dominánssá válni a színpadon.

A monotonságból maguk a maszkos emberek zökkente(né)nek ki, ám annyi értelmezési lehetőség rejlik egyenként is bennük, hogy túlcsordul, és inkább válik az egész egy groteszk, elvont történetté, mint millió jelentéssel bíró tanmesévé. Jelenlétük inkább érdekes színpadi megoldásnak tetszik, de a szimbólumok rengetegében nem tud több lenni.


Az Ofélia árnyszínháza az elfogadásra tanít. Ez az egyetlen tisztán és világosan értelmezhető momentuma a darabnak, és ez az egyetlen gondolati szál, ami összefűzi a mese apró, káoszba merülő darabkáit. Ám lefejteni a rengeteg plusz réteget, hogy előbukkanjon a felszín alól ez az elgondolkodtató és rendkívül aktuális gondolat nagyon nehéz, hiszen ahhoz ki kéne jelölni azt a világos utat, amin járunk: kinek szól, milyen eszközökkel és hogyan. Ezt pedig Csató Kata ebben az előadásban nem teszi meg, sokkal inkább a nézőre hagyja, hogy magára vonatkoztatja-e a történetet, és gyerekeknek szóló meseként, vagy Ofélia tragédiájaként fogja-e fel.

Írta és a fotókat készítette: Vass Antónia

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts