Faterok egymás között

„Mondott valamit a muterod?” – hangzik el A Herner Ferike faterjának elején a kérdés, és a válasz olyasféle lavinát indít el, ami fénysebességgel zúg a szükségszerű tragédia felé. Háy János darabját szeptember 29-én mutatta be a székesfehérvári Vörösmarty Színház.

Az alkotók a groteszk komédia jelzővel illették a művet, pedig az eredeti műfajmegjelölés – Istendráma – sokkal jobban illik erre az egészen furcsa perspektívából mesélő drámára. Már maga az alaphelyzet is különös, hiszen három segélyből élő kiöregedett ember mondja el a történetet árokásás közben.


Maga a darab egyébiránt felsorakoztat minden létező közhelyet – ostoba rendőr, elnyomott rendőrfeleség, aluliskolázott, dolgozni nem szerető munkásemberek, szőke titkárnő, akinek viszonya van a polgármesterrel –, amivel az alkotók néhol szembemennek, néhol pedig rájátszanak, látszólag következetlenül.  Azért látszólag, mert ebben az előadásban mindennek pontosan megkoreografált helye van, a felépített mozgások már-már rituálészerűen törik meg a monoton dialógusokat.

A dráma központi alakjai Pityu (Kricsár Kamill), Lajos (Krisztik Csaba) és Béla (Kádas József), akik lényegében egy alkalmi munkára érkeznek a falu árkába, és elmerengenek az élet kérdésein. Ezen a ponton Bagó Bertalan úgy érezhette, hogy túl sztereotipikus idiótát játszatni a színészeivel, merthogy aki falusi, vagy kétkezi munkát végez, még nem feltétlenül buta, legfeljebb a lexikai tudása kevesebb. Ezzel igen kétélűvé vált a szereplők megítélése, hiszen a játszóknak a saját személyiségükből kellett megmutatniuk a karaktereket, elvesztve azt a kézzel fogható eszközt, hogy a hanghordozásukkal többletet adhassanak nekik. A feladatot egyértelműen Kricsár Kamill oldja meg a legkiválóbban, aki ösztönösen rátalál a figurára már az első percben, és nem is esik ki belőle egy pillanatra sem. Pedig filozofikus monológokból és az életigazságokra való rácsodálkozásokból jut neki bőven. Azonban hiba lenne azt gondolni, hogy Krisztik Csaba vagy Kádas József nem érzi át a szereplők jellemét és jellegét, hiszen egyenlő partnerei Kricsárnak. Talán csak Pityu mondatai jobban vannak elhelyezve.


A darabnak a munkások oldaláról nincs cselekménye, hacsak nem vesszük annak az árok (nem)ásás mozzanatait, vagy a látszólag jelentéktelen Papi Jóska (Juhász Illés) holttestének megtalálását. Ezt a statikusságot töri meg Bagó Bertalan az emlékképek felvonultatásával, mely hirtelen két generációt kovácsol össze. Az apró felvillanások végképp összekuszálják az amúgy is kérdéses tér-idő viszonyokat. A „csiga kettő” egyértelműen arra utal, hogy nem a saját jelenünkben vagyunk 2016-ban, sőt, egészen konkrétan belőhető az időintervallum 1997 és 2001 közé (ekkor volt csigalogója a TV2-nek). A múlt már egészen kétséges, hiszen ha 40 év körüli emberek gyerekkorát nézzük, akkor a ’60-as évekbe kellene visszautaznunk, ám a hangulat sokkal inkább idézi fel bennünk a ’70-es évek végének, ’80-as évek elejének hangulatát. A helyszínről sem derül ki több, csak hogy Komlótól nagyon messze van. Ennek tudatában az akkori értékrendszer, a Budapest-vidék szakadéka – ami ma már majdhogynem megmosolyogtat – aktuális problémává, megoldandó létkérdéssé lényegül át.

Herner Ferike Pityu, Lajos és Béla osztálytársa volt, rendszeresen megverték pusztán azért, mert rendőrgyerek volt.

„- Az lett érted, az lett, amit mondtam.
- Mikor, mit mondtál?
- Az, hogy mi lesz a Ferikével, hogy gyilkos lesz, a legszarabb gyilkos lesz a Ferike, hogy ez lesz a büntetése, mert geci volt velem, érted, én megmondtam neki, és az lett.”

A párbeszéd látszólag semmit nem mond, és annyiszor tesznek említést Ferike gyilkossá válásáról, hogy már szinte várjuk a pillanatot, amikor bekövetkezik. Aztán amikor a kis Ferike fegyvert fog az apjára, hogy védje az édesanyját, a nézőt az a furcsa nyugalom szállja meg, hogy az utalások következtében helyesnek bizonyultak az előfeltevései. De valóban annak bizonyultak? Észrevétlenül a levegőben marad egy párbeszéd, előrevetítve a végkifejletet.


„- Hogy most úgy van, hogy semmi nem változik. Mindig valaki van, aki ugyanaz, csak nekünk olyan, mintha más lenne.
- Mármint hogy mire gondolsz, hogy te vagy a saját faterod?
- Hát hogy lehet olyan messziről nézni a dolgot, hogy összemosódnak az emberek. Csak közelről látszik, hogy másik. Mert most az istennek nem mindegy, hogy én vagyok-e itt vagy a faterom. Hogy ő látja, hogy mi a különbség, vagy azt hiszi, nem halt meg a faterom.
- Nem tudom, Pityu. De ne gondolj erre, mert baj lesz.
- Milyen baj?
- Hogy nem találod magadat. Érted. Magadban fogsz elveszni, mint Pesten. Olyan leszel magadnak, mint a Pest. Összevissza buszok, meg utcák. Aztán csak állsz majd a lapátnyélnek támaszkodva és nem tudod, hogy te vagy a Herda Pityu.”

Ugyanis Háy János és Bagó Bertalan egy zseniális dramaturgiai húzással átfordítja a darabot. Béla utolsó felismerése, miszerint a „csiga kettőn” tényleg Herner Ferike volt mint gyilkos, tehát a jóslata beteljesült, egyértelművé teszi, hogy a kisgyerek Feri akkor nem húzta meg a ravaszt. Ellenben most, 20-30 évvel később a ravasz mégis elsült, eltalálva a fiát, Herner Ferikét.

Istendráma, groteszk komédia nélkül. 

„- Mi lesz úgy?
- Minden.
- Hogy?
- Ahogy mondom.”

Írta: Vass Antónia
Fotók: Cserta Gábor

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts