„Pusztulás és születés párbeszéde”

Október 18-án debütált a Nemzeti Táncszínház, az RNR Művészeti Ügynökség és a Feledi Project közös előadása, a Szálkák. A darabot Pilinszky János azonos című kötete inspirálta. Miben vagyunk közösek Pilinszkyvel? Mit adhat nekünk szellemisége most a 21. században? Ezt szeretné megmutatni a rendező-koreográfus, Feledi János. A nézők az előadás kezdete előtt megtekinthették Szigeti László az előadás keretén belül készült azonos című fotókiállítását is.


„Szorítsd magadhoz. Nem számít kit, 
nem számít mit, utána úgyis 
eltaszítod magadtól.

Eltaszítod úgyis, hogy azután 
magadhoz ölelj bárkit-bármit, 
kétéltű szörny, beteljesítve 
bukásod fokozatait.”
(Pilinszky János: Kétéltű szörny)

A MOM Kulturális Központ kupolája szolgált az előadás helyszínéül. Kör alapú terembe lépünk, magasra nyúló drapériák közé, kellemes félhomályba. A nézők majdnem körben, bő patkó alakban ülnek. A tér többi része a játszóké. A díszlet egyetlen elem, egy fehérre festett, egyik oldalán világító, hosszú téglatest, a darab során más-más funkciókat betöltve.

Lágy dallamok csendülnek fel, Tóth Mariann élőben kíséri zongorán a táncosokat (Lázár Eszter, Spala Korina, Bajári Levente, Bora Gábor). A születéstől indulunk. Egy terhes nőt látunk a várandósság minden szépségével, majd a fájások és a vajúdás kínjaival. Akár egy ősanya. Pocakja almákkal volt kitömve. Az almák szétgurulnak, megszületik az ember. Kezdetét veszi az élet. A földön heverő addig mozdulatlan előadók kisgyermekként kezdenek megismerkedni az őket körülvevő világgal. A szemünk előtt nőnek fel, válnak felnőtté. Keresni kezdik önmagukat, a helyüket társaik közt, a helyüket a világban. Az almák folyamatos jelenléte a színpadon szinte felkínálja a bibliai tiltott gyümölcs, a bűnbeesés történetét vagy a görög mitológiából ismert „a legszebbnek” szóló aranyalma mítoszát.

Szembe kell nézniük magánnyal, ellenségeskedéssel, gyűlölettel. Konfrontálódni kell. Célokat kell találni, amikért érdemes élni. Meg kell tanulniuk szeretni. Megismerni a szeretet szépségeit, a szerelem nehézségeit. Tudniuk kell megölelni a másikat és elviselni, ha eltaszítanak. Meg kell tanulniuk bocsánatot kérni, önvizsgálatot tartani és együtt élni a bűneinkkel. Fantasztikus átéléssel és fegyelmezettséggel adják át magukat az előadók a tapasztalásból fakadó érzelmek viharának. A zene és a dinamika is csak fokozza a teremben felgyűlt feszültséget. A fény játékának köszönhetően a szereplők árnyékai óriásokként magasodnak fölénk.

Meg kell küzdeniük a bennünk rejlő „kétéltű szörnnyel”, aki saját magát dönti pusztulásba, aki nem képes szeretni, de hiánya olyan őrjítő, hogy bármibe kapaszkodnánk érte. Bikafejű mitológiai szörnyhöz hasonló maszkban ismerkedik a férfi a nővel. A nő próbálja megszelídíteni a vad állatot, de az ösztönlény marad. Végig kell néznünk szenvedést és fájdalmat az arcokon. Folyamatosan lebeg felettünk az elmúlás tudata. A kérdés: „hogyan halok meg, milyen lesz pusztulásom, mi marad belőlem?” Ez az örökös belső vívódás, hogy honnan jöttünk, hová tartunk, kik vagyunk mi igazából és mi a célunk ebben a világban végigkísér minket életünk során.


Különleges jelenetet láthattunk az előadó szájából kihúzott piros színű madzaggal. Lehet ez egy életút, lehetnek emlékek, válhat könnyen labirintussá, de össze is köthet minket, embereket. Könnyem elveszhetünk, megijedhetünk az akadályoktól, a támadásoktól. De hinni kell magunkban. Ha képesek vagyunk elfogadni magunkat és felismerni a szépet, ha tudunk szeretni és tisztelni, akkor eljuthatunk a harmóniába, a megtisztuláshoz. Az elmúláshoz érkezve szereplők egyesével végigmennek a fényoszlopon, majd tisztálkodáshoz készülődnek és a „víz” fehérre festi az egész testüket, lelkük megtisztul.

„Milyen lesz az a visszaröpülés, 
amiről csak hasonlatok beszélnek,
olyanfélék, hogy oltár, szentély, 
kézfogás, visszatérés, ölelés, 
fűben, fák alatt megterített asztal,
hol nincs első és nincs utolsó vendég, 
végül is milyen lesz, milyen lesz
e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás, 
visszahullás a fókusz lángoló
közös fészkébe?”
(Pilinszky János: Egyenes labirintus, részlet)

Írta: Mátyás Viktória
Fotók: Nemzeti Táncszínház

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts