SÚGÓ+ – Ima egy asztronautához

Manapság állandóan a világvégével bombáznak minket. Könyvek, filmek, sorozatok, a posztapokaliptikus túlélő-show újabb és újabb változatai mindenhol felütik a fejüket. Lehet, hogy furcsán hangzik, de Philip K. Dick 1965-ös regénye, a Dr. Vérdíj képes újat mutatni a témában.

Annak idején szinte az összes magyarul megjelent Dick könyvet elolvastam – egy időben iszonyatosan rákattantam az íróra és munkásságára, és gondolatai a mai napig hatással is vannak rám –, ezért meg is lepődtem, mikor megtudtam, hogy az Agave Kiadó által idén kiadott Dr. Vérdíj már megjelent korábban is. Mindegy, gondoltam gyorsan orvosolom a hibát, bepótolom a dolgot, és megmondom őszintén, úgy ültem le olvasni, hogy nem számítottam marra, hogy a mester ennyi idő után még képes lesz meglepni. Hát tévedtem. 

A regény a ’60-as években íródott, a hidegháború alatt, mikor egész Amerika attól rettegett, hogy mikor robban az atom a közért mellett, és hogy melyik szomszédjuk a csúnya szovjet hunyó. Szóval az átlag amerikai állampolgárok is bele-belecsúsztak a paranoia émelyítő, ragacsos mocsarába, úgyhogy mit szóljon az amúgy is pánikbeteg, narkófüggő, enyhén skizoid, és ki tudja még hány meg hányféle mentális nyavalyától sújtott szerencsétlen sci-fi író? Természetesen megszüli a legnyomasztóbb, legbizarrabb, ugyanakkor az egyik leghitelesebb posztapokliptikus agymenést, amit valaha olvastam.

Amerikát atomtámadás éri, de a bombázás nem kívülről jön, egy honfitársuk, egy nagytiszteletben álló tudós követi el véletlenül. Évekkel később a nemzet már éppen kezdene kilábalni az őt ért borzalmas traumából – gyógyulásuk egyik ékes bizonyítékaként éppen egy házaspárt készülnek kilőni az űrbe –, amikor a tragédia újra megtörténik. És a következmények most még szörnyűbbek. 

A civilizációnak gyakorlatilag vége, a városok romokban, a túlélők patkányokon élnek, az állatok mutálódni, fejlődni kezdtek, nincs infrastruktúra, nincs kormány, nincs katonaság, nincs kommunikáció, nincs semmi. Ebben a kilátástalan, végpusztulásra ítélt világban mutat meg nekünk az író néhány szereplőt, néhány sorsot néhány emberi, és pár kevésbé emberi karakteren keresztül. Mert a sugárzás az emberi szervezetet sem kímélte: van, aki különleges telepatikus képességet kapott, vannak, akik összenőttek a robbanáskor mellettük lévő személlyel, van, aki beszél a halottakkal, és van olyan is, aki képes újra beindítani ezt a borzalmat, aki újra elhozza az atomháborút. 

Dick szereplői érdekesek, színesek, élő, lélegző karakterek. Mint mindig. Ugyanis ez PKD tehetségének, írói zsenialitásának (egyik) főmotívuma, záloga: a lélekrajz. Olyan szinten mászik bele szereplői fejébe, hogy az a legtöbb kortárs szépírónak is becsületére válna – nem beszélve a sci-fi és fantasy műfaj képviselőit. Nem papírmasé figurákkal dolgozik, nincsenek nála kétdimenziós, díszlet-karakterek, és nem csak azáltal építi fel szereplői jellemét, hogy mond róluk két dolgot, amit szeretnek, egyet, amit utálnak, és hogy mi volt a legrosszabb, amit életükben elkövettek. Összetett személyiségekkel dolgozik, akiknek néha még önmaguk számára sem teljesen világos, hogy mit miért tesznek. Nem mindig értik az érzéseiket, néha úgy cselekszenek, hogy azzal meghazudtolják addigi önmagukat. De mindez logikusan fel van építve, a váratlan cselekedeteknek is megvan az eredet, tehát nem ok nélkül, véletlenszerűen történnek a dolgok – csak éppen úgy, ahogyan az a való életben is történhetne hasonló helyzetben. A szereplők összetettségéből következik az is, hogy nincs egy olyan karakter sem, akit teljes mértékben meg tudnánk kedvelni, akit főhőssé emelhetnénk. Néhány szereplőnek vannak szerethető tulajdonságai, és persze hibái – de senki nem tökéletes, és az író nem is törekszik rá, hogy valakit annak állítson be. Egyedül talán az űrben magányosan keringő Dangerfield lehetne az igazi pozitív főhős, de őt nem ismerjük meg igazán, mivel neki más a funkciója. 

Mert itt jön a képbe a másik tényező, amit Dick rendkívül finoman (vagy egyes késői könyveiben eléggé direktbe, közvetlen közelről bele az arcunkba) sző bele regényibe. Ez pedig a vallás. Valahol odafent, a felhőkön túl, távol a földi lét borzalmaitól létezik valaki, aki mindennap legalább egyszer elszórakoztatja a kétségbeesett, elgyötört embereket, hogy azok legalább arra a kis időre megnyugodjanak és elfeledjék bajaikat, bánatukat, míg valaki felolvas nekik egy történetet, vagy nyálas, könnyű nyári slágereket játszik nekik. És az emberek minden este összegyűlnek, és ott ülnek a rádió körül, és úgy várják az asztronauta hangját, mint… nos, mint a megváltót. És az emberek üzeneteket küldenek az űrhajósnak, akinek vagy sikerül meghallgatnia azt, vagy nem, vagy válaszol rá, vagy nem. Érdemben az a fenti lény nem tud semmit kezdeni az emberek gondjaival, nem tudja megoldani őket, de nekik mégis csak jó, ha valaki odafent meghallgatja őket. Aztán ez a fölöttük álló lény megbetegszik, napról napra egyre rosszabbul lesz. Az emberek kétségbeesnek, de van valaki, aki elég bátor ahhoz, hogy beszéljen az égi lénnyel, és megpróbálja őt meggyógyítani. Egy pszichológus. Szerintem gyönyörű kép, ahogy Isten fekszik a díványon, a gyerekkoráról mesél, a pszichológus pedig gondterhelt arccal, füstfelhőt eregetve jegyzetel mellette. 

És akkor most csak a keresztény vallásról beszéltünk. De megjelenik a lélekvándorlás is és fel lehet fedezni taoista vonatkozásokat is. Az utalások, az áthallások gond nélkül simulnak bele ebbe a világba, nem szájbarágósak, és a Dick által művelt sci-fi nem veti ki őket magából. Minden a helyén van. És tényleg minden a helyén, még akkor is, ha az olvasó néha nem tudja, hogy hol is tart éppen a történet, hogy kinek a szemszögéből is látjuk a dolgokat, hogy konkrétan mi is történik éppen. Mert a Dr. Vérdíj látszólag csapongó történetmesélése mögött, véleményem szerint nagyon is precíz szerkesztői munka áll. Letisztult, mint egy sugárzástól lecsupaszodott patkány szemgolyója.

Philip K. Dick: Dr. ​Vérdíj
Agave Könyvek, 2016, 256 oldal

Írta: Böszörményi Márton

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts