Szimbólumok hálójában – Bartók-Sztravinszkij est

Bartók Béla és Igor Sztravinszkij a 20. század nagyhatású zeneszerzői közé tartoznak. Munkásságuk nemzetközi szinten is rendkívül elismert, a klasszikus zenei élet meghatározó szereplői, akiknek hatása ma is ugyanúgy tetten érhető. Az este folyamán a két zeneszerző egy-egy darabjára készítettek táncot, amit a Közép-Európa Táncszínház előadásában láthattunk, ami alapvetően egy kortárs együttes. A két évszázadot, a klasszikus és a modern egyvelegét, a mitológiát és a valóságot ötvözte és fejezte ki táncban a két koreográfus, Halász Gábor és Kun Attila.


Bartók Béla IV. Vonósnégyesére készített koreográfiát Halász Gábor. A darab A Kolophón Hercegnője című gyűjtemény egyik történetét meséli el, ami Arkhnéról, a pókká változtatott hercegnőről szól. 

Arkhné a szövőtudományáról volt híres, méghozzá annyira, hogy nem is talált halandót, aki kiállhatott volna ellene. Ezért az istenek közül választott vetélytársat, Athénét. Az istennő legyőzte őt, büntetésül pedig pókká változtatta Arkhnét.

Halász Gábor nem előre csomagolva és értelmezhetően tárta elénk ezt a történetét. Szimbólumok és viszonyrendszerek szövevénye az előadás, aminek a végén azonban érthetővé válik a történet – megjelenik a pókháló, ami nem csak elvontan ábrázolja, hanem valóban reprezentálja a hálót, ami alá mindenki bekerül.

Sztravinszkij Tavaszi áldozat című darabja két nagy részből áll. Az első a föld imádása, a második magához az áldozathoz kapcsolódik. Kun Attila koreográfiája mindkét aktust hűen visszaadta. 

A darab elején az összes szereplő elhelyez egy követ a földön, majd megmossa az arcát; így jelképezve és bevonva a természetet a táncba. Ahogy a zene egyre gyorsul, úgy a kezdeti harmónia állapota megtörik, az emberek szinte a természet ellenségévé válnak. Erre példa a természet egyfajta megcsúfolása – legalábbis én így értelmeztem –, amikor egy kupac földet teleszórnak különféle dolgokkal, köztük például pattogatott kukoricával.

Ez a földkupac a történet folyamán végig jelen volt a színpadon, tologatták, azt táncolták körbe. Sőt, a rituális szertartásnak is az volt a központja, így a darab végére már a tér közepén helyezték el. Előtte azonban megtörtént az áldozás, egy emberélet feláldozása, akit egy állatfejű varázsló mutatott be a természetnek. 

A természet megcsúfolása hiába történt, hiszen a föld felett nem uralkodhat az ember. A mindennel teledobált földkupac jelképezi a megalázott természetet, azonban ennek a körbetáncolása egyértelműen elénk tárja a hierarchiát, amit az ember nem tud befolyásolni – ennek pedig nem feltétlenül kell megmutatkozni, de a harmónia bomlásával szükségszerűen ez történik. 

Összességében mindkét tánc hozta a „kortárs formát”, ami nem egyértelműen tárja elénk magát a megjelenített történetet. A zene jelentősége is változó: néha előtérbe kerül és ilyenkor a tánc annyira másodlagossá válik, máskor pedig éppen ennek az ellenkezője történik.

Alapvetően nem tartom rossz kivitelezésnek az olyan rendezést és koreográfiát, amin az embernek gondolkodnia kell, az este folyamán bemutatott két tánc pedig ennek a példája. Ott motoszkál az emberben és gondolkodik rajta, hogy mi hogyan kapcsolódik össze, minek mi a jelentése.

Írta: Kovács Alexandra
Fotók: Nemzeti Táncszínház

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts