Súgópéldány

A Don Giovanni című Mozart opera egy legendás nőcsábító, Don Juan történetén alapszik. Egyszerre nevettet és elgondolkodtat a darab, nemcsak komikumot, hanem erkölcsi tanulságot is hordoz. Mi vár arra, akinek nincs becsülete és etikai értékrendje? Don Giovanni figurája és története kortalan, a több mint 200 éve bemutatott darabot azóta is játsszák a világ minden táján. Ezúttal a New York-i Metropolitan Operaházból közvetítették, a magyar közönség a Művészetek Palotájában tekinthette meg 2016. október 22-én.

Ha egy nőcsábítóra gondolunk, akkor általában egy jóképű, harmincas éveiben járó férfi jut eszünkbe. A Don Giovannit éneklő művész esetében számít a külső is, hiszen többek között azzal veszi le a nőket a lábukról – persze a jó megjelenés nem minden, ő képes bókolni és ódákat zengeni nekik, hamis ígéretekkel etetni őket. 

Simon Keenlyside brit bariton énekelte a címszerepet, aki bár már túllépte az ötvenet is, de első látásra-hallásra is el lehetett róla hinni, hogy ő itt a hódító. A darab folyamán pedig egyre vonzóbbá vált Don Giovanni figurája mindannak dacára, amiket a nőkkel és emberekkel művelt.

Főszereplőnk életében nincsen semmi érték. Se rokona, se barátja, csak a szolgája, Leporello, de még vele sem viselkedik mindig emberien. Nem tudjuk mi a foglalkozása, de sok pénze van – amit szeret elszórni mulatozásra –, és ami a legfontosabb: falja a nőket. Kihasználja és becsapja őket. Egy roppant önző, mással abszolút nem törődő, bajt kereső ember. Simon Keenlyside alakításában a megfelelő komikumot is megkapta a figura. Megjelenésében ott volt az előkelőség, ugyanakkor a szélhámos is. Színészi játékával az amúgy kifogástalanul elénekelt szerepet tovább fokozta. Egy pillanatig sem hagyott alább a teljesítménye az opera végéig – ami nála a halálát jelentette –, elkápráztatta a közönséget.

Méltó párja volt a Leporellót alakító cseh basszista, Adam Plachetka. Komikusnak hatott, hogy Plachetka legalább két fejjel magasabb Keenlysidenél. Így, amikor Don Giovanni fenyegeti Leporellót, szinte feleslegesen hunyászkodik meg, látszik ebben az esetben, hogy a szolga fél kézzel lecsaphatná az urát, ha lenne ennyi esze. Ő azonban fél tőle, hiába undorodik a tetteitől – sőt, szerintem inkább csak féltékeny. Amikor megpróbál fellépni ellene, akkor is alulmarad a vitában – egy kis aranyért cserébe visszaáll szolgának. Egy egyszerű ember Leporello, aki Don Giovanni minden szavát elhiszi, holott ha van valaki, aki ismeri és tudja, hogy mindig hazudik, az ő.

Donna Elvira (Malin Byström, lírai szoprán) az egyetlen személy a Don Giovannit utálók és megvetők között, aki tesz is valamit, hogy elkapják őt. Megy Giovanni után és figyelmezteti a vele kapcsolatba kerülő nőket a férfi erkölcstelenségéről és hazudozásairól. Ő az, aki a paraszti sorban élő Zerlina és Masetto párost összehozza a kormányzó lányával, Donna Annával és annak vőlegényével, Don Ottavióval. Donna Elvira is nemesi származású, bár Don Giovanni miatt kissé zavart lett a természete, holott hozzá pont a kiegyensúlyozottság illik. A megjelenése – és itt az őt játszó Byströmnek van ebben nagy érdeme – hatásos, hiszen gyönyörű ruhában lép színre egy szép nő, akinek a hangja is csodálatos. Ám amikor bedől újból a hódítónak (aki egyébként akkor Leporello álruhában) elveszti az addigi erősségét és hidegvérűségét. A szerelem szó szerint elveszi az eszét egy időre, de így is egy nagyon pozitív szereplő marad, aki végre csinál is valamit a történet folyamán.

Don Ottavio figurája számomra sohasem volt túl szimpatikus. Egy nyámnyila, úri fickó, aki szinte csak topog egy helyben végig és a kisujját sem mozdítja meg. Rolando Villazón, a mexikói-francia tenor alakításában viszont nagy örömömre életre kelt a szereplő. Nem csak azért van a színpadon, hogy Donna Anna árnyéka legyen és a Dalla sua pace című dalt elénekelje, hanem, hogy Don Ottavio is élővé váljon. Habár a karakter szerencsétlensége megmarad ugyanúgy, például neki van esélye megölni Don Giovannit már az első felvonás végén, mégis annyira elszúrja a helyzetet, hogy végül a főszereplő és Leporello kerül fölénybe. Mégis, Villazónnal egy szerelmes, gatyát hordó Don Ottaviót láthattunk.

Donna Anna szerepét a grúz szoprán, Hibla Gerzmava játszotta az este folyamán. Alapvetően egy számomra unalmas, sőt néha kifejezetten irritáló szereplőről van szó, viszont Germava áriái egy másik dimenzióba helyezték Donna Annát. Képes volt az egyébként csak szenvedő nőt szimpatikussá tenni és kiemelni őt és az alapvetően passzív szerepből – méltó párja Don Ottaviónak ilyen szempontból, habár vele szemben kivételesen határozott és erős akarata van: a darab végén képes meggyőzni a férfit, hogy még egy évvel tolják el a már megtervezett esküvőt, Don Ottavio kissé papucs lévén természetesen belemegy ebbe is.

Zerlina, ahogy az előadás szünetében jellemezte az őt játszó Serena Malfi, egy gyakorlatias lány. Don Giovanni sikeresen elcsábítja őt, csak az utolsó pillanatban Donna Elvira menti meg őt. Így visszatér Masettohoz és végül nem kerül fel a szoknyapecér listájára. Malfi egy aranyos, kissé befolyásolható, szinte kislány szerepet játszott, ami illet is hozzá.

Az ő párja, szerelme a már említett Masetto, akinek a bőrébe Matthew Rose bújt. Tipikus paraszti rétegből származó és abban élő férfi. Nem gondolkodik, csak cselekszik, könnyen becsapható. Bár ridegnek mutatkozik Zerlinával szemben – rettentően féltékeny és gyanakszik rá, hogy megcsalta – végül mégis meglágyul a szíve, hiszen szereti őt.

A Kormányzó szerepét a dél-koreai basszus, Kwangchul Youn énekelte, akinek bár nincs sok jelenése a darab során – az elején még élő személy, míg a végén halottként, szobor alakban tér vissza –, ám a szerepe sorsdöntő. Az ő jóvoltából ragadja el Don Giovannit a pokol, tehát ő szabadítja meg a „gonosztól” az embereket, főként a nőket. Mély, erőteljes hangjával remekül alakította az énekes ezt a kvázi igazságosztó, a „világot” egyensúlyba hozó szerepet.

Ahogy az eddigiekből kiderült, egy igen színes, nemzetközi énekes gárda keltette életre Mozart operáját. A művészek mindegyike kiválóan teljesített, még a kevésbé izgalmas részek – a történetet előre nem lendítő áriák – is fokozták a hangulatot, csodálatos hangjukkal elbűvölték a közönséget. 

A rendező, Michael Grandage nem díszítette és rendezte túl a darabot, nincs is erre szükség. Úgymond hagyományos jelmezben játszottak a szereplők – habár arra nincs tulajdonképpen még utalás sem, hogy milyen korban járunk. A színpad magasságát kihasználva egy erkélyekkel ellátott házoldal jelent meg díszletként, ezt több jelenet során is használták. Szétnyitásánál pedig a belső terek és más helyszínek jelentek meg, mint Don Giovanni kastélya és a temetői rész helyszíne.

Nem hiába a Met hírneve, az előadás és az előadásmód kifogástalan volt. Ráadásul a zenekart Fabio Luisi, a New York-i operaház első karmestere vezényelte.

Írta: Kovács Alexandra

Fotók: theculturenews.com, newyorkclassicalreview.com