Zsarnokság és szerelem

A Zikkurat Színpadi Ügynökség egy ritkán játszott, de fontos darab bemutatására vállalkozott, amikor a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál keretében színpadra állította Marlowe drámáját, a II. Edwardot. Noha az előadás rendezője, Alföldi Róbert úgy fogalmazott, hogy „nincs aktualizálás, csak kérdezés”, jócskán fedezhetünk fel modern történelmünkre reflektáló motívumokat.


Ugyanis a Shakespeare előfutáraként számon tartott Marlowe nem is lehetne aktuálisabb, mint most, amikor a hatalom és a mohóság – amik szinte állandó témái voltak – teret követelnek maguknak a szemünk előtt. Ebből, valamint a rendező személyéből kifolyólag borítékolható volt tehát, hogy nem egy klasszikus színházat láthat az, aki megnézi a II. Edwardot. Ám Alföldi ezúttal mintha szándékosan figyelmen kívül hagyta volna ezt a szemünk előtt lebegő párhuzamot, és inkább emberi oldalról közelített, mintsem a hatalom felől.

A Budapest Music Center koncertterme nem kifejezetten színházi előadások bemutatására lett kialakítva, azonban a kicsi, intim tér tökéletesen alkalmas volt arra, hogy az apróbb gesztusok is teljes intenzitással hassanak a nézőre. Alföldi a rá jellemző profizmussal és maximalizmussal használta ki a hely adta lehetőségeket, és amilyen merészséggel feszeget határokat általában, olyan sziklaszilárd hittel vállalt fel nehéz helyzeteket. Nem dolgozott tehát olcsó és kézenfekvő megoldásokkal, mint a felvételről játszott zene, hanem háromfős zenekarát a játéktér közepére helyezte, és az előadás aktív résztvevőivé tette. Nem csak a zenei aláfestést szolgáltatták, hanem kommunikáltak a szereplőkkel, szövegük volt és jelen voltak. Hogy végeredményben jót tett-e a darabnak, hogy a zenészeknek – még ha csak egy-két mondat volt is – szövegük volt, nem tudnám megmondani. Abból a szempontból mindenképpen, hogy nem tűntek szükséges, de rosszul pozícionált elemnek, sőt, olykor ők oldották a feszültséget egy-egy jól irányzott szófordulattal vagy mozdulattal. Ugyanakkor be kell látnunk, hogy ezek az emberek nem színészek, hanem zenészek, és bár hősiesen küzdöttek azért, hogy megmozdulásaik természetesek legyenek, végeredményben akkor tudtak kiteljesedni, amikor a kezükben volt a hangszer.


A II. Edwardot alakító Fekete Ernő viszont mintha fellélegzett volna attól, hogy nem fogja a vállát aktuálpolitikai áthallások sora nyomni, és fürdött a szerepében. A darab minden pillanata jutalomjáték számára és remek ízléssel tálal olyan momentumokat, ami adott szituációban a néző tűrőképességét súrolhatná. Szerelme Gaveston (Patkós Márton) iránt természetessé válik, természetesebbnek, mint a feleségéhez való kötődése, amiről Alföldi már az első pillanatban nyilvánvalóvá teszi, hogy kényszerből köttetett. Mégis egy pont után a homoszexualitás hangoztatása zavaróvá válik, mi több, uralja a drámát, így Gaveston mártírhalála egy pillanatnyi fellélegzés az események sodrásában. Lógva hagyja ezen felül az őszinteség kérdését, ami legalább olyan kétélű fegyvere a drámának, mint a politikai csatározások. Vajon Gaveston szerelme igazi volt, vagy Izabella bizalmatlansága mégsem alaptalan? Az őt váltó Spencer (Medveczky Balázs) viszont már egyértelműen csak pótlék és játék csak Edward számára, és ez a státusz tökéletes arra, hogy megmutatkozzanak olyan „külső tényezők”, mint az egész udvart átszövő kapcsolati hálók, a politikai helyzet és az a végtelen nyomás, ami a makacs és zsarnok király végül letaszítja a trónról.

Stilizált jeleneteket látunk és ennek megfelelően minden, ami nem kapcsolódik közvetlenül a szereplők személyiségfejlődéséhez, elnagyoltan jelenik meg. Ezért aztán csak egy pillanatra akadunk fenn az időközben Edward kisfiává átlényegült Patkós Márton személyén és megmosolyogjuk a híressé vált szállóige darabra igazított változatát: „A királyt megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem”. Ugyanakkor ez az elrajzoltság tompítja is a legapróbb részletekig kidolgozott karaktereket, mert a szereplők egymásról alkotott véleménye is épp ennyire elnagyolt, némely intrika pedig olykor parodisztikus vonásokat mutat. Az „udvar” egy nagy masszává válik, elfordulásuk a királytól pedig kisszerű játékká.


A nőknek ebben a játékban azonban kevés szerep jut, inkább csak alibiként szolgálnak férjeik homoszexualitásának kihangsúlyozásához. Izabella (Radnay Csilla) bármennyire próbál kemény lenni, végső soron marionett bábuként funkcionál még akkor is, amikor látszólag az ő kezében futnak össze hatalmi pozíciók. Ez a bábszerűség Margaret (Sztarenki Dóra) esetében fokozottan igaz, akit ez az előadás gyakorlatilag tökéletesen mellőz. Nem a színésznő hibája, de szerepe majdhogynem felesleges, de legalábbis érdektelen, ugyanis nem ad többletjelentést a karakter.

Ha stilizáltságról beszélünk, nem feledkezhetünk meg a második felvonásban megjelenő „csapatokról” sem, akik játéktankok formájában érkeznek meg a színre. Habár az előadás a semleges, díszlet nélküli tér és a jelmezek tekintetében is időtlenséget sugall, egy ilyen harci jármű akaratlanul is képzettársításokat eredményez. A közelmúltban zajlott események, valamint Alföldi eddigi munkásságának fényében tehát joggal feltételezhetjük, hogy mégis kapunk valami mait, valami aktuálisat, ami bár valóban nincs direkt módon a szemünk elé tolva, azonban ott lebeg az éterben.

De minthogy egy szándékos eltávolodás történt az aktuálpolitikától, más, mélyebb rétegekben kell keresnünk a darab érvényességét. A probléma csupán annyi, hogy valamiképp az is elveszett azzal, hogy tudatosan kivettek egy evidens párhuzamot a mai valóság és a dráma között. Így tehát a II. Edward ezúttal nem lett más, csak egy jól megkomponált darab, ami Marlowe nyelvén beszél a zsarnokságról, a homoszexualitásról és az emberi kisszerűségről, miközben nem tud igazán közel kerülni hozzánk, mert csak megmutatni akar és nem közölni.

Írta: Vass Antónia
Fotók: Toldy Miklós

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts