A színház egyik legalapvetőbb eleme a személyes kontaktus, az adott jelen varázsa, ez biztosítja, hogy minden előadás más egy kicsit. Mi történik, ha kivesszük pont ezt az élményt? Működhet-e az előadás úgy is, hogy egy dimenziónyi hátránnyal indul? A választ nem kell sokáig keresni: a National Theatre Live program sikere bebizonyítja a közvetített színház létjogosultságát.
Magyarországon az Urániában tekinthetőek meg a londoni színház élő közvetítései, többek között Mary Shelley Frankensteinjének adaptációja is. A modern Prométeusz történetét 2011 februárjában mutatták be Londonban, Danny Boyle rendezésében, egy apró, de annál izgalmasabb dramaturgiai csavarral: estéről estére felcserélődnek a főszerepek, hol Benedict Cumberbatch a lény és Johny Lee Miller az alkotója, hol fordítva. Ez a tangó a karakterek között lehetővé teszi a színészek számára, hogy több aspektusból is szemléljék a szerepeket, vagy épp saját alakításukra reflektáljanak. A két egyébként is neves és elismert színész pedig bravúrosan használja fel a csereberéből adódó enyhén skizofrén állapotot: nem véletlen, hogy teltházzal futotta végig az előadás az évadot, és a tévés felvételt azóta is töretlen sikerrel közvetítik a filmszínházak világszerte.
Mary Shelley örökérvényű történetét mások is gyakran feldolgozzák: Doctor Frankenstein, a tudós, aki az emberiség határait feszegetve életet alkot, létrehozza a szörnyeteget – klasszikussá vált korai sci-fi ez, ma is érvényes kérdésekkel. Szabad-e az embernek istent játszania? Ember-e a mesterségesen született lény? Ki az igazi szörnyeteg: Doctor Frankenstein, vagy csúf teremtménye? Erre keresi a választ a londoni előadás is.
Akkora nevek, mint Benedict Cumberbatch, vagy mint az itthon kevésbé ismert Johny Lee Miller, elvihette volna az egész produkciót, az egész rendezés fókuszálhatott volna csakis rájuk, ám szerencsére nem ez történt. A National Theatre társulatának stábja méltó ahhoz az örökséghez, amely az angol színházzal jár. Természetesen a főszereplők kettősén volt a hangsúly, de a mellékszerepekben is bravúros játékot láthattak a nézők. Ahogyan Karl Johnson De Lacey-je kinyitja a lény szemét és elméjét a világra, úgy döbbenünk rá mi is újra a legáltalánosabb életigazságokra. Naomi Harris a tragikus sorsú Elizabeth-ként bájos és bátor egyszerre, játéka kifinomult. A két főszereplő mellett talán az ő az egyik leghangsúlyosabb a történetben, karaktere fejhajtás az írónőtől saját neme felé. Elizabeth kevés jelenetet kap, ám egy komplex korabeli női sorsot villantanak fel sorai. Egyedül George Harris idősebbik Frankensteinje tűnt kevésbé kiemelkedő alakításnak a többiekhez képes, de lévén hogy nem mérvadó szereplőről beszélünk, ez egy felejthető gyengesége az előadásnak.
Még a kamera által közvetítve is szinte érzékelhető volt az a látnoki intenzitású atmoszféra, amit a látvány teremtett. Epilepsziásoknak nem is ajánlatos megnézniük az előadást, hiszen a szinte futurisztikus világ, amely a 19. századi történetet időtlenné teszi, hirtelen, váratlan pillanatokkal élezi ki az amúgy is örökké merész témájú történetet. Onnan indulunk, ahol az egész kezdődik: megszületik a lény. A hangok, a fények egy anyaméhet képeznek le, amely csak még jobban kihangsúlyozza a természetellenes teremtését Frankenstein szörnyetegének. Csak miután végigkövettük a megpróbáltatásait, küzdelmét, tanulását, érünk el az előadás narratívájában arra a pontra, hogy a lény eltűnődik a múltról: ki ő, honnan jött, mi létezésének értelme? És elindul a hajsza teremtője után, akitől magyarázatot várunk a kérdésekre, amelyekre nincsen válasz.
Írta: Hirmann Blanka
Fotók: Catherine Ashmore
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése