Igazán impozáns helyet választott a Budapesti Operettszínház legújabb gálájának helyszínéül, a Müpa Hangversenyterme ugyanis minden szempontból alkalmas arra, hogy hirdesse a zenét. És hogy ez mennyire műfajfüggetlen, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy egy nappal korábban még a Nemzeti Filharmonikusok adtak koncertet ugyanitt.
A Nők Lapjával közösen létrehozott Adventi musicalgála a nők és a szerelem előtt kívánt tisztelegni, ennek tükrében fűzték össze a csaknem három órás műsor anyagát. A tematikus blokkokban együtt énekeltek a fiatal generáció tagjai – Gubik Petra, Kocsis Dénes, Kerényi Miklós Máté, Veréb Tamás – a „nagyöregekkel”, vagyis Janza Katával, Nádasi Veronikával, Vágó Zsuzsival, Vágó Bernadett-tel, Szabó P. Szilveszterrel, Mészáros Árpád Zsolttal, és Dolhai Attilával.
Az este lehetőséget adott a népszerű melódiák megszólaltatásán túl arra is, hogy a színészek a konferanszié szerepében is kipróbálják magukat. A hálás-hálátlan feladat Kerényi Miklós Máténak és Kocsis Dénesnek jutott. Míg előbbi már rutinosan mozog ezen a terepen, hiszen számtalan alkalommal láthattuk őt hasonló szituációkban, addig Kocsisnak ugyancsak meggyűlt a baja az átkötőkkel. Lazának szánt erőltetett – és előre megírt – poénjai inkább fulladtak iróniába, hanglejtése pedig erősen arra engedett következtetni, hogy tökéletesen tisztában van a helyzet abszurditásával és a szövegíró hiányosságaival. Az átvezetők ugyanis unásig ismételt, gyenge poénokra épültek, és nélkülözték a kreativitás legapróbb szikráját is. Végül mégis elérték a céljukat, mert nevettünk a logikátlan dramaturgiai megoldásokon és azon, ahogy a konferansziék erőt véve magukon, némi öniróniával próbálják oldani a helyzetet, csakhogy nem hiszem, hogy ez lett volna az eredeti elképzelés.
Szerencsére a zenei blokkok ezerszer kárpótoltak minden prózai erőlködésért. Már az előadás elején érezni lehetett, hogy ünnepelni érkeztünk, az Elisabeth híres nagydala, az Az már nem én lennék gyönyörűen csengett Vágó Bernadett, Vágó Zsuzsi, Gubik Petra, Nádasi Veronika és Janza Kata előadásában.
A musicalgáláknak megvan az a veszélye, hogy az alkotók úgy gondolják, hogy az agyonjátszott, aktuális slágerekkel lehet eladni az előadást, így háttérbe szorulnak a régebbi, vagy kevésbé ismert számok. Most nem így történt, Kero megérezte, hogy a közönség soraiban jócskán vannak olyanokat, akik valamikor 2004 tájékán, a Rómeó és Júlia bemutatója környékén lettek a zenés színház rabjai.
Így igazán szívmelengető és nosztalgikus volt hallani a Mozart gyönyörű dalát, a Csillagok aranyát, vagy éppen az Árnyékdalt, aminek az adta a különlegességét, hogy színpadra lépett az eredeti szereposztás két Mozartja, Mészáros Árpád Zsolt, és az operettből visszatérő Dolhai Attila is.
Ugyanúgy kellemes meglepetés volt a Rudolf melódiáit hallgatni, és bár volt bennem némi félelem, hogy a Lady Budapest blokkban saját magát jócskán alulmúló Mészáros Árpád Zsolt el tudja-e még énekelni a Wildhorn-dalokat, ám ő is épp oly meghatottan nyúlt a számokhoz, mint ahogyan mi – akik akkor voltunk tizenéves színházrajongók – hallgattuk a nézőtérről.
Azt viszont sajnálattal kellett megállapítanom, hogy a Szóló szaxofon még mindig ugyanolyan elcsépelt és indokolatlanul piedesztálra emelt dal, mint volt mondjuk tíz éve, és az sem segített a dolgon, hogy minden számot, így ezt is, abban a jelmezben adtak elő, amiben anno játszották.
És ahogy voltak unásig hallott musical részletek, úgy csendültek fel ismeretlen ismerősök, a Rebecca Jégmosolya, a Ghost egyik betétdala, a Virágot Algernonnak, vagy éppen a Lady Budapest egyik legszebb száma. Utóbbi azért is érdekes, mert igazán friss szerzeményről van szó, kifejezetten az Operettszínház előadásához írták a szerzők.
A múlt felidézése mellett gondoltak a jövőre is, így a színház következő szuperprodukciójából, A Notre Dame-i toronyőrből is hallhattunk egy részletet a címszereplő, Veréb Tamás előadásában. A szám alapján sajnos még nem rajzolódik, hogy milyen lesz az előadás, hiszen azon túl, hogy szépen el lett énekelve, sokat nem mutatott magából a darab és a karakter.
Azonban nem lehet panaszunk erre a gálára. Minden konferálási nehézség ellenére méltó volt a műfajhoz, a rajongókhoz, ugyanakkor megszólították azokat is, akik pusztán kíváncsiságból váltottak jegyet az előadásra. És egy ilyen nosztalgiaestnek nem is lehetett volna jobb lezárása, mint a Rómeó és Júlia leghíresebb száma, a Lehetsz király, aminek a végére az egész Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem egy emberként állva tapsolt.
Írta: Vass Antónia
Fotók: Burst Mary / Musicalinfo
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése