Molnár Ferenc talán legsikerültebb egyfelvonásosa, az Egy, kettő, három olyan darab, ami annyira jól van megírva, hogy kifejezetten rossz színészek kellenek hozzá, hogy az előadás bukás legyen. Mindenkori sikerét alapvetően két dolog garantálja: az egyik a nagyon finom, valóban kortalan humor, amely mintegy alaptónusa ennek a történetnek. A másik komponens a történet, illetve a történetbe integrált mély és jól megfontolt társadalomkritika.
Ez a darab képes arra, hogy a megszakadjon a nevetéstől, de egyúttal teret nyit arra is, hogy a jól elhelyezett motívumokon el is gondolkodjon (anélkül, hogy túl sok mindent bele kellene magyaráznia). A publikum minimum két befogadói regiszterén játszik virtuóz módon: szórakoztat és elgondolkodtat – szóval, a konzum kultúra abszolút kiszolgálója.
Az Átriumban bemutatott, Kultúrbrigáddal közös produkció Znamenák István rendezésével kifejezetten élvezetes előadást hozott össze. Noha egy ilyen erős dráma esetében felmerül a kérdés, hogy a darab nem pusztán magát adja-e el ilyen tehetségesen, az tény, hogy mindazt, amit a publikum láthatott egy megfontolt, kifejezetten pontos és kreatív csapat érlelt meg, állított össze.
A történet szerint egy meg nem határozott országban, egy Norisson nevű cégtulajdonos családjához érkező amerikai befektető lánya, Lydia nagy zavart okoz azzal, hogy nálánál jóval rangján aluli taxisofőrbe szeret bele, sőt titokban még össze is házasodnak. A lány szülei, ahogy megtudják, hogy Lydia férjhez ment, rögtön személyesen kívánnak érte menni repülővel. A gazdag amerikai családban befektetési lehetőséget látó Norissonnak a gép landolásáig egy órája van, tehát ennyi idő alatt kell a proletár Fusz Antalból előkelő, gazdag, Lydia társadalmi státuszához méltó férfit csinálnia.
Molnár zseniális dramaturgiai húzása, hogy (bár nem tökéletesen) a játékidőt, valamint a reális időt egy síkra hozta. Ekképp a nézőben plusz izgalmat gerjeszt, hiszen saját maga tapasztalja meg azt, hogy egy ekkora vállalkozásra ez az egy óra lehetetlenül kevés idő. Az, hogy ilyen óriási feladat áll a cselekmény középpontjában és ennyire rövid idő áll rendelkezésre, két dolgot determinál: 1. a darab főszereplője, és a sikert garantáló egyedüli valóban cselekvő karakter Norisson, hiszen dramaturgiailag lehetetlen, de legalábbis indokolatlan, hogy más szereplők is valódi súllyal szerepeljenek. Ezáltal a Norissonon kívüli 18 karakter csak eszközként lehetnek jelen a színpadon, ehhez pedig a színészektől elvárható legnagyobb alázat szükséges; és 2. Norisson karakteréhez nagyon meg kell találni azt a bizonyos színészt. Megtörtént: Alföldi Róbert. Túl azon, hogy rettenetesen szórakoztató, ugyanakkor mély Norissont hozott, játéka túlmutatott a „mulattatni és elgondolkodtatni” koncepción.
A többi szereplő eszköz mivolta adott: vagy Norisson beosztottjai vagy az átalakítás tárgyai, így valóban indokolttá válik az a megállapítás, miszerint nem csak egyfelvonásos, de „egyszemélyes” is a darab. A plakáton megjelenő karmester-motívum tökéletesen ráilleszthető a darabra, hiszen Norisson személye ezt a fajta összehangolást, értelmezést, vezetést prezentálja. Tehát e karmester dolga, hogy egy ember személyiségét, múltját, származását, hovatovább, egész életét megváltoztassa, igazából önző indokok miatt.
A motiváció lényeges momentummá válik, hiszen a darab ezzel külön artikulálja azt, hogy a feladat teljesítéséhez az a hideg, racionális profizmus szükséges, amellyel igazgatóként Norisson is rendelkezik. Ezzel az elvárással az emberi tényezőt (ember mint érző, fájdalmat, szomorúságot, bármit érző lény) ki lehet(ne) zárni a rendezésből – szövegszinten megjelenik, de nem szól bele a dramaturgiába. Ugyanakkor, a koncepció és Alföldi tehetségét dicséri az, hogy beengedi a szórakoztatásba a nagyon emberi dolgokat is. Ennek egyetlen példája egy kifejezetten ambivalens történet-szilánk. A Norisson által berendelt Felix (Debreczeny Csaba) elmondja, hogy Norisson szeretője vele csalja a férfit. Znamenák ezt külön egy zenei betéttel teszi hangsúlyosabbá, Alföldi pedig pillanatok alatt képes átszellemülni megcsalt férfivá. Norisson lelkében ez törést jelent –a rendezés pedig nagyon helyesen ki is emeli, ezzel hozva az emberi tényezőt játékba.
A már említett társadalomkritikai vonal abba az egzisztenciális kérdésbe nyúl bele, hogy az ember pontosan mennyire is kiszolgáltatottja a pénznek, a származásnak, a hatalomnak? Valamint, hogy megtarthatóak-e a gyökerek egy varázsütésre jövő teljes megváltozás után? Szatory Dávid Antalja nagyon furcsa metamorfózis. Eldönthetetlen a mimikája, a hanghordozása, a játéka alapján, hogy a válaszokat meg tudja-e adni, hogy egyáltalán adható-e valami válasz. A darab végére Fusz Antal valóban teljesen új emberré változott? Vagy, ahogy azt az előadás hangsúlyozni kívánta: inkább Norissonná vált?
Írta: Nagy Balázs Péter
Fotók: Puska Judit
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése