Andrew Lloyd Webber legendás musicalje, a Macskák világkörüli turnéra indult a londoni West Endről, ezzel magára vállalva azt, hogy egy olyan előadás kerüljön be több ezer fős sportcsarnoki körülmények közé, ami alapvetően egy pár szár férőhelyes színház nagyszínpadára lett rendezve. Trevor Nunn rendező és koreográfus-társa, Gillian Lynne azonban olyan profizmussal nyúltak a világhírű darabhoz, hogy az minden pillanatában érdekes és magával ragadó volt.
Muszáj leszögezni, hogy a Syma Csarnok kialakítása – és úgy általánosságban maga az épület – nem alkalmas efféle produkciók befogadására, mert amíg egy komoly- vagy könnyűzenei koncerten a hangzáson van a fő hangsúly, addig egy színházi darabnál az előadás egyik meghatározó eleme a színpadi látvány. Így aztán nem csoda, hogy amint sötétbe burkolózott a nézőtér, egész szektorok orientálódtak át az üresen maradt, beljebb eső helyekre a jobb rálátás reményében. Ugyanis a küzdőtér szélső részeiről vajmi keveset lehetett látni az amúgy még így is jócskán megmagasított színpadból, amit hétköznapi életünk tárgyai borítanak – chips, csoki, konzerv, autó, gáztűzhely.
Nem sokat segített a két kivetítő sem, ahol egyébként a feliratozást is igyekeztek megoldani – utóbbit kevés sikerrel. Láthatóan Romhányi József szövegeit vették alapul, ami egy teljesen más koncepcióban készült előadáshoz íródtak, így fontos párbeszédek nem is lettek alászövegezve, máskor elcsúszott a fordítás, ám akadt olyan is, hogy teljesen más szöveget adtak be egy szám közben – többek között a Memorynál. Szerencsére azonban ez volt az előadás egyetlen gyenge pontja.
Ugyanis vörös fények villantak fel a mennyezeten, mintha macskák futnának végig a Csarnok tetején, és elkezdődött a csoda. A Karmincák settenkedve kúsztak végig a széksorok között, minket is bálba hívva. Ez az egyszerű gesztus talán kevésbé látványos eleme az előadásnak, ám arra éppen elég volt, hogy a távol ülő nézők is a darab részeseinek érezzék magukat.
A magyar előadásnál lassabban induló nyitány aztán egy fergeteges össztáncban csúcsosodott ki. Túlzás nélkül állítható, hogy a mozdulatokban nem volt hiba, minden kar, minden láb egyszerre mozdult. A zenekar – merthogy a produkció alkotói még arra is ügyeltek, hogy a turnéelőadás ellenére minden élőben szólaljon meg – és a színészek tökéletes összhangban dolgoztak együtt.
Talán csak a közönség volt kicsit megilletődve, ám ahogy elhaltak a nyitány utolsó hangjai is, hálás tapssal jutalmazták a színvonalas kezdést. A tökéletes belépőt – mert másképp aligha jellemezhetnénk azt, amit a színpadon láttunk – ugyanolyan varázslatos jelenetek követték.
Ismerve a magyar előadást, üdítően hatott, hogy az angol változatban végre nem véletlenszerűen egymás mögé tett sorsokat láttunk felvillanni, hanem a darab valódi történetet, szépen követhető dramaturgiai ívet kapott, ahol Trevor Nunn nem félt felvállalni, hogy igenis vannak „macskábbnál macskább” macskák, vagyis hogy van három főszereplőnk, és mindenki más, ugyan saját magát piedesztálra emelve, de mégiscsak mellékszereplőként lép színpadra.
Old Deuteronomy (John Ellis), vagyis magyarul Old Csendbelenn azért érkezik a Karminca bálra, hogy kiválassza azt a macskát, akinek lehetősége nyílik egy új életre. Hogy eldönthessék, ki a legméltóbb erre, a „jelöltek” elmesélik kalandos életüket, minden örömüket és bánatukat felvillantva. Mindebbe aztán bele-belekontárkodik Sam Mitsegél (Macavity – Jak Allen-Anderson), aki színpadon ugyan nem sokat van, ám annál több dolgot tör össze a háttérben – természetesen a jelenet közben.
Az előadás egyébiránt nem szűkölködik ötletekben, így például a darab egyik leghosszabb dalát közbeékelt flashback-jelenetekkel szakítják meg. A Színházi macska (Gus – Tony McGill) régi szerepeiből vett részletek kellemes újdonságként hatnak, hiszen többek között Meg Döglesz karakterével nem találkozhatunk Budapesten. A vén kapitány és hős matrózmacskái hősies küzdelemben űzik el a kutyákat és minden csúfságot, amitől irtóznak.
Ugyanúgy ötletes újítás Micsel Rumli (Rum Tum Tugger, vagyis Marquelle Ward) dalának felturbózása is, a rapbetét új lendületet ad az egyébként is rendkívüli energiát mozgósító számnak.
A legnagyobb katarzist azonban egyértelműen Marianne Benedictnek köszönhetjük, aki még lecsúszott Grizabellaként is kiragyogott a macskatársadalomból. A musical leghíresebb dalát énekelni óriási felelősség, de már az első hangoknál érezni, hogy a színésznő nem fog hibázni. Nem is teszi, hangja betölti a teret, a dal végén feltörő ováció pedig nem szorul magyarázatra.
Ahogyan egy mesevilágban lennie kell, végül ő lesz az, aki esélyt kap arra a vágyott új életre. Habár úgy tűnhet, hogy a happy end egy olcsó és ötlettelen módja a darab lezárásának, mégsem érezzük, hogy szükség lenne másféle befejezésre, ugyanis pont ebben az egyszerűségében képes hatni. Nem célja, hogy mély gondolatokat adjon át, ám letisztultságában mégis megteszi: az elfogadásról mesél nekünk.
Írta: Vass Antónia
Fotók: catsthemusical.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése