Kísérlet a magányra

Gabriel García Márquez örökérvényű klasszikusa, a Száz év magány, több mint egy családtörténet, szinte felfejthetetlen jelentésrétegei ezernyi lehetőséget rejtenek magukban. A Budapest Táncszínház ezúttal a táncot a prózával ötvözve szól hozzánk, felvillantva a Buendíák történetét.


Különös kísérlet ez, megmutatni mindössze egy óra leforgása alatt mindazt, amitől a regény a mai napig aktuális úgy, hogy ötvözik a prózai színház szövegközpontúságát a kortárs tánc elemeivel. Nem az első eset, hogy ilyenformán dolgoz fel a Budapest Táncszínház egy történetet, a Kislányom, Anne Frank is hasonló metódus szerint épült fel. Ám ami ott akkor egyszerű próbálkozás szintjén maradt, az a Száz év magányban már precízen begyakorolt elemként tér vissza. Hogy ez a patikamérlegen mért darab mégsem tudott kilépni a „kísérleti előadás” skatulyájából, arról főképpen az alaptörténet tehet, hiszen minden más adott volt egy jó előadáshoz.

Összeszokott csapat készítette, és Gálffi Lászlótól sem idegen a Várkert Bazár színpada, valamint ez az összművészeti formavilág. Ezúttal azonban egy társat is kapott maga mellé Kerekes Éva személyében. Kerekes pedig mintha feszélyezve érezné magát ezen az ingoványos terepen, mereven mozog, hol kapkod, hol kifejezéstelen arccal narrál, így Márquez sorai puszta frázisokká korcsosulnak. Középútra csak a darab második felében talál, ahol összemosódnak a határok színész és táncos között, ám ideges játéka indokolatlan feszültséget kelt.

Nem segít a helyzeten a próza statikussága sem, az egyhelyben álló színészek éles kontrasztot alkotnak a mozgalmas táncjelenetekkel. Szándékolt dramaturgia ez, és látványosan két részre osztja a színpadot, ami egyrészről remek konstrukciós lehetőségeket rejt magában, ugyanakkor mégsem használják ki eléggé a kialakult formát. Nincs kapcsolat a színpad bal- és jobboldala, szöveg és mozgás között. Precízen kimért arányok vannak, amik világossá teszik a viszonyokat. Szükség is van – pontosabban lenne – erre, hiszen hiába egy ismert regény adaptációját látjuk, nem lehet teljes egészében a néző előzetes ismereteire hagyatkozni. Az alkotók mégis megteszik, a kortárs tánc szimbólumrendszerével próbálnak felfejteni egy másik kódot, ez azonban azt eredményezi, hogy aki ebből az előadásból szeretné megtudni, hogy mi fán is terem a Száz év magány, az csalódni fog: ehhez a feldolgozáshoz ugyanis elengedhetetlen a mű pontos ismerete.

Ahogy az előzetes elvárásaink borulni látszanak, a színpadra rajzolt ellentétpár is ekképpen esik szét a Gálffi játszotta családfő eltávozásával, ám ekkor Földi Béla, a darab koreográfusa, nagyon okosan kibillenti Kerekest az állóképszerű világból. Ekkor kapnak funkciót a függőággyá avanzsáló leplek és a ruhásszekrény, melyben úgy öltik magukra az életeket az emberek, mint mások a kabátot.


Furcsa, már-már groteszk világot varázsolnak elénk az alkotók, aminek fő mozgatóeleme ez a szépen és világosan megmutatkozó ellentét. Ám abban a pillanatban, hogy felcsendülnek a spanyol, latin-amerikai dallamvilágot idéző zenék, ellenpontozódik a kissé melankolikus, feszültségbe hajló hangulat is, kioltva ezzel minden dramaturgiai szándékot. Túl sok a befogadásra váró momentum, amik egymásra rakódnak, mi több, versenyszerűen egymás elé furakodnak, nem hagyva időt arra, hogy felfogjuk azt, amit mutatni akarnak.

Nem tud beszippantani a darab, mert látszólag nem is akar. Ami felszabadítónak tetszik, az erőltetett művészkedéssé avanzsál, megtörik a gondolati ív, csupán a lecsupaszított váz marad, a ráébredés, hogy generációról generációra semmi nem változik, mert mint mindenre, a múltra is a feledés homálya hull. A sors iróniája pedig éppen az, hogy mindez ugyanúgy a szemünk előtt történik, ahogy Kerekes Éva is végigéli és végignézi ezeket a sorsokat, míg nem marad más, csak a magány és az elidegenedés. Mert végül mind egyedül maradunk.


Az előadás végére aztán mégis összeáll valami, ha csak egy pillanatra is, de összefutnak a szálak, és a darab végén még hosszú másodpercekig cseng fülünkben a Száz év magány utolsó mondata:
„Még mielőtt elért volna az utolsó verssorhoz, már tudta, hogy soha többé nem lép ki ebből a szobából, mert úgy volt elrendelve, hogy a tükrök (vagy trükkök) városa szétszóródik a szélben és kihull az emberek emlékezetéből, mihelyt Babilonia végez a pergamenek megfejtésével, és hogy mindaz, ami írva vagyon bennük, öröktől fogva és mindörökké megismételhetetlen, mert az olyan nemzettségnek, amely száz év magányra van ítélve, nem adatik még egy esély ezen a világon.”

Írta: Vass Antónia
Fotók: Puskel Zsolt

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése