OPEN Fesztivál – Megoldandó feladat: az élet!

Miért van az, hogy a másik mindig jobban tudja? Vajon a saját problémáit is tudja kezelni, vagy azokba mi fogunk beleszólni? Egy külső szem mindig másként látja a helyzetet. Mi meg ennyire nem ismerjük a saját bajunkat? Vagy csak egyszerűen nem merünk dönteni? 

A 2. Open Fesztivál harmadik napján a KOMA Bázis nemrég bemutatott előadása volt programon. Te tudod, én élem. Feltűnően erős cím. Rövid, tömör és nagyon igaz. Bevezeti, végigkíséri és összegzi a produkciót. Bármelyik szereplő szájából elhangozhatna. Életszerű jeleneteket látunk a színpadon – nem véletlen, hiszen a színészek saját életükből hozták a helyzeteket. Olyan érzésem volt az elején, mintha valaki besétált volna az utcáról, hogy elmesélje a történetét. Ezzel persze nagy feladatot is vállaltak az alkotók, hiszen magukat kell játszaniuk, ami egy kivételes helyzet. Talán pont ebből eredt, hogy habár hétköznapi szituációkat jelenítettek meg, valahogy mégsem volt természetes a játék. Persze lehet, hogy nem is kell annak lennie. 


Mozaikos az előadás, nincs egybefüggő történet, nincs köznapi értelembe vett eleje és vége. A szereplők ismerik egymást, ki közelebbről, ki csak látásból. Ez tartja egybe az eseményeket. Mindenkinek az életébe bepillantást nyerünk. Kinga megcsalta férjét, Balázst, tehát házasságuk sorsa a kérdés. Barátnőjük, Dóra, próbál segíteni nekik: Kingát befogadja, és mindkét félnek tanácsokat oszt. Emellett ő szimbolizálja a boldog családot, ahol minden harmonikus és jól szervezett, ahol nincs veszekedés, mert mindenki szeret mindenkit. Az ő történeteik mellett képviselteti magát a fiatalabb generáció is. Csenge apa nélkül nőtt fel, amit nem volt képes feldolgozni. Elhatározta, hogy szeretné megismerni az ismeretlen szülőt, hátha akkor megérti a történteket. Barátai, Viki és Robi próbálják meggyőzni őt a szerintük helyes útról. De nekik sem makulátlan az életük. Robiról kiderül, hogy 13 éves korában drogot árult, mert menőnek érezte. Viki pedig nem képes határozott lenni, ezért kiszolgáltatott helyzetben van. 

Senkiről sem tudjuk meg, hogyan oldották meg a problémájukat, csak az rajzolódott ki a szemünk előtt, hogy igazából senki nem mer döntést hozni. Mindenki várja a megoldást, de nincs bátorságuk megtenni a lépéseket. A körülöttük lévők győzködik őket, hogy mit kellene tenniük, de mégsem történik semmi. Nézőként azt látjuk, hogy a szereplők egyhelyben toporognak. Elkezd minket is magába keríteni a vágy, hogy közbeszóljunk: ebből elég! Fejezd be a sajnálkozást és csinálj valamit. Persze könnyű volna okosnak lenni. De vajon nem ugyanígy viselkednénk, ha mi élnénk meg a látottakat?

A legnagyobb részét a színpadnak egy kávézó díszlete teszi ki. Van még egy kisebb elkerített rész az egyik szélen, az Balázsék házát jeleníti meg. A legtöbb jelenet a kávézóban játszódik, itt beszélgetnek egymással a szereplők. Csak néhány rész zajlik a „házban”, tehát a tér is mutatja, hogy nincsenek privát ügyek. A kávézó egy nyilvános hely, ahol lehetőség van a beszélgetésre. Az otthon, a magánszféra háttérbe szorul. Minden figura valahogy belenyúl a másik életébe és fordítva. Minden színesre festett raklapokból van felépítve – a pult, a fotelok, az asztalok. Ez, mint a mozgatás, az áthelyezés eszköze, szimbolizálja a lehetséges változásokat, azt, hogy az életünk alakítható.

Megismertünk néhány személyt és néhány megoldandó helyzetet. Látjuk, hogy mindenkinek megvan a maga kételye vagy féltve őrzött titka. Nem feledkezhetünk meg róla, hogy a döntéseink nem csak a mi életünket változtathatják meg, hanem a körülöttünk élőket is befolyásolják. Felmerülhet tehát a kérdés, hogy Kingáék játszmája hogyan hat majd a gyermekeikre, akik bár nem szerepelnek az előadásban, mégis részét kell hogy alkossák a helyzetről való gondolkodásnak. Vagy Csenge apja számot vetett-e azzal, hogy döntése lánya életében milyen súlyos terhet jelent. Talán a látottak után kételkedhetünk is Dóra családjának tökéletességében. Hogy lehet ez? Nekik miért megy (ha valóban így van), és miért nem megy akkor másoknak? Mit csinálunk mi rosszul?

Kívülről könnyen tűnhet minden feketének vagy fehérnek, azonban megélni egy helyzetet nem ennyire egyszerű. Ott már számítanak a részletek. Azok a részletek, melyeket csak mi ismerünk. 

Írta: Mátyás Viktória
Fotók: Wágner Csapó József

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts