Súgópéldány

Kockázatos vállalkozásba fogott a Nemzeti Színház, amikor színpadra tűzte Viripajev drámáját, a Részegeket, hiszen a Katona József Színház párhuzamosan futó előadása rendkívül nagy népszerűségnek örvend. Hiba lenne azonban összehasonlítani a két rendezést, ugyanis az orosz Viktor Rizsakov, a Nemzetis előadás rendezője, teljesen más megvilágításban tárja elénk a darabot.

Ez a dráma valamiképpen megfoghatatlan. Nincsen története, nincsen szép ívű dramaturgiája, csak sorsok vannak, amik egy mámoros éjszaka félhomályában felvillannak és hullócsillagként vesznek bele a sötétségbe. Talán éppen ezért érzi úgy a Nemzeti Színház, hogy a néző segítségére kell sietnie, és közönségtalálkozókkal, ráhangolódó beszélgetésekkel kell közelebb hozniuk Viripajev darabját. Az ötlet nagyon is jó, hiszen rengeteg olyan információ hangzik el maguktól az alkotóktól, ami hasznos útravaló a következő majdnem két órára. Ugyanakkor mégis bekorlátoz – felvetődik ugyanis az a bizonyos „mit gondolt az alkotó” kérdés, és onnantól kezdve, akarva-akaratlanul, azt a hanyagul elejtett félmondatnyi koncepciót véljük felfedezni a jelenetek mögött (vagy éppen annak hiányát).

Kozma András, az előadás dramaturgja úgy jellemezte a részegek létállapotát, mint egyfajta köztes világban való lebegést. És a néző – amint belép a stúdióba, és meglátja a döntött játékteret – azonnal felismerni véli saját zsenialitását, hogy meglátta már a puszta díszletből is azt, amit mondani akartak neki. Felismeri, hogy aztán néhány perccel később már csak zavartan pislogva sodródjon ebben az elrajzolt világban.

Mert eltorzított valóság ez, amely az első pillanatokban saját maga karikatúrája lesz, és ezt a bélyeget a darab az előadás első felében büszkén viseli. A zajzenéből formálódó jelenetek pengeélen táncolnak, át-átcsúszva egyfajta groteszkségbe, ahol a vetített tér babaház funkciót ölt, a szereplők pedig egy láthatatlan erő élő bábjai.

Mindez a szinte józannak tűnő Mark (Trill Zsolt) alakjában még nem is annyira feltűnő, de Laura (Ács Eszter) és Magda (Katona Kinga) jelenetében kicsúcsosodik, akik mintha szántszándékkal a mesterkéltség felé hajtanák a részegek hajóit. Mozdulataik robotszerűek, párbeszédük nélkülöz minden természetességet. Pedig nekik is van sorsuk, egy pillanatra felvillanni látszik kettejük közös (férfi)pontja, ám valamiképp mégis az elrajzoltság mezsgyéjén maradnak és képtelenek kilépni belőle. A szinte már kínossá váló pillanatot Fehér Tibor Laurenze töri meg, aki szép lassan átvezet minket a helyzetkomikumból a részegek valódi világába.

A szemünk előtt lényegül át bábfigurából hétköznapi emberré, és a köré gyűlő többi ember szépen lassan képes lesz minket abba a kábulatba ejteni, amiben ők maguk is vannak. Ebből az őrült forgásból csupán az autentikus Nemzeti-logós pólóban csoszogó díszletépítők zökkentenek ki néha, akik be-beraknak egy széket, asztalt, vagy éppen hűtőszekrényt. Természetesen szükség van ezekre a változásokra, ám az összképet mindenképpen rombolja az unott arccal járkáló férfiak lassú rakodása, a körülményes papucs le- és felvételük.

 Ifj. Vidnyánszky Attila, Szabó Sebestyén László és Bordás Roland hármasa aztán feledtet minden zavaró körülményt, játékuk pontos, sallangoktól mentes. A hozzájuk csatlakozó Barta Ágnes kurvája az első pillanatokban azonban mintha nem találná a helyét közöttük. Bizonytalanságát azzal igyekszik palástolni, hogy a filmekből jól ismert sztereotípiákat sorakoztatja fel. Aztán ő is elkezdi „hallani az úr suttogását a szívében” és elszáll a modorossága, elkezd saját magából építkezve történetet kreálni a karakterének.

Ám úgy, ahogy ezeknek az embereknek az élete, vagy éppen csak ez az éjszakája szétcsúszni látszik, úgy folyik szét az őket körülvevő tér. A víz lassan mindent beterít, maga alá temetve azt, ami ebben a mámoros léthelyzetben megtörtént.

Mert ezek az egyszerű emberek, akik ugyanúgy elbuknak és felállnak, mint mi, nézők, kegyetlenül őszinték részegen, és a vallomások sűrű kavalkádja örvénylik a lábuk alatt. A legsúlyosabb titkot talán Karl (Tóth László) hordozza, aki tíz év után most vallja be Lindának (Nagy Mari), hogy megcsalta. Semmi sincs következmények nélkül! – kiáltanánk fel, ám Nagy Mari, mintha csak ismerné a bennünk feltörni készülő indulatokat, csak annyit mondd, hogy aludjunk, és majd holnap józanul megbeszéljük. Az előadás talán egyik legnagyobb bölcsessége hangzik el ekkor a szájából.

Mint egyfajta keretezés, úgy tér vissza Mark, a fesztiváligazgató. Pusztán az ő karaktere által tudjuk az egész alaphelyzetet pozicionálni. Nem konkrét hely ez, csak egy város, ahol épp egy filmfesztivál zajlik. És talán ez a körülmény is elhanyagolható lenne, ám pont ez a momentum az, ami Rosát, a kurvát és a férfit egymás útjába sodorja. Megmosolyogtató, talán már filmbe illő jelenetük, amiben az iráni film idézeteit kántálják felváltva, lassanként segélykiáltássá növi ki magát, egy utolsó sikollyá pirkadat előtt.

Nem lehetne erősebb befejezése az előadásnak, mint ahogyan az életébe belefáradt nő és a létezése utolsó napjait élő férfi egymásba kapaszkodik, és Trill Zsolt még utolsó igazságként odalöki nekünk, hogy mindent vissza kell adnunk. „Add vissza az életemet” – kiáltja végső kétségbeesésében Rosa, de Mark hiába löki el, hiába hajtogatja, hogy mindent visszaadott, nincs feloldozás. Sötét.

Írta: Vass Antónia

Fotók: Eöri Szabó Zsolt