November 13-án este a csehek felrobbantották a Sportarénát. Persze csak képletesen szólva, hiszen ekkor érkezett budapesti állomásához a VivaldiAnno – Tükrök városa koncertshow, mely a cseh zenész és producer Michael Dvořák, és a szintén cseh Jaroslav Sveceny hegedű virtuóz közös munkájának gyümölcse.
A 2015-ös bemutatkozás után az idei világturné keretén belül hazánkba is megérkező előadás felejthetetlen élményt kínált azoknak, akik vasárnap estéjüket a barokk kor „rocksztárjaként” is ismert Antonio Vivaldi társaságában töltötték.
Mégis, mit tartogathat az élet egy olyan valaki számára, akit anyja egy földrengés kellős közepén hozott a világra az egyik legpompásabb, legkáprázatosabb, legmisztikusabb városban, Velencében?
Vivaldi élete már önmagában is egy egész estés történet. Szülei papnak szánták, úgy is ismerték a lagúnák között, mint a Vörös Pap. Ám apja hatására, aki a Szent Márk Székesegyház hegedűse volt, érdeklődése a zene felé fordult, és úgy tűnt, ez az az igazi szenvedély, melynek egész életét áldozza. Siker, csillogás, fényűzés, majd nélkülözés, egyre gyengülő fizikum, szerelem, amely sohasem teljesedett be, egy elvesztegetett élet, a zseni meg nem értettsége és egy misztikus tükör, amely végigkísérte a zeneszerző életét.
A show erre az élettörténetre fűzi fel Vivaldi műveit, megpróbálva közelebb hozni a XXI. századi közönséghez a barokk kort. Gondoljunk csak bele, egy egész Arénát megtölteni nem egyszerű feladat. Mégis mi kell ehhez? Úgy látszik, hogy Dvořák pontosan tudja.
A szimfonikus darabok újrahangszerelve, könnyűzenei betétekkel, dobokkal, gitárral, szintetizátorral, látványos lézershow-val, 3D-s vetítéssel, és a kortárs tánccal egy olyan elegyet alkot, amely a székekhez szegezi a nézőt, és önkéntelenül is csak azt veszi észre, hogy ritmusra jár a lába.
Mindehhez a díszletet Velence adja. Árkádjai, lagúnái, templomai, a Campanile a háttérül szolgáló vásznon jelennek meg sorra. Ahogy egyre inkább elveszünk a város útvesztőjében, úgy jutunk még mélyebbre Vivaldi életében.
Az egyes „epizódok” között angol nyelvű, magyar feliratos narráció vezet át, miközben maszkot öltenek az alakok – barátok, szolgálók, pártfogó és Vivaldi szerelme –, ám ezek a maszkok kivétel nélkül mind ijesztőek, és az egész show-nak egyfajta misztikus, félelmetes, már-már földöntúli vonalat adnak.
A színpadi fények, a két vászonra vetített álló és mozgóképek, valamint a zene hármas egységet alkotnak. Egyik leglátványosabb elem a háttérben megjelenő hatalmas rózsaablak.
Természetesen a legismertebb mű, a Négy évszak sem maradhat ki a repertoárból. Nem is csodálkozunk azon, hogy az évszakok változása teljesen megfeleltethető egy szerelem fázisainak. A magát Annának valló maszk (Anna Giró, a Piéta árvaház növendéke, Vivaldi életének szerelme) arca számtalan színben játszik, miközben szeme szerelmesen csillog. A táncos pár is ekkor tűnik fel először a színpadon, úgy olvadnak össze, ahogy az őket körülvevő rózsaszín és kék fénynyaláb. De hiába utazik Vivaldi Mantovába, a sorsa, azaz a tükör ott is kísérti, és az ősz tételnél a táncosok már szomorúan lökik el magukat egymástól, a maszk pedig feketévé változik, a szeméből hulló könnyek, mint egy ezüstfolyam borítják el a színpadot.
Az est sztárvendége a kínai származású, de már Amerikában élő Tina Guo csellóművész volt, aki csodálatos, barokk kort megidéző ruhakölteményében szinte a saját testét is hangszerként használta. Ha ő játszott, a belőle áradó energia uralta a színpadot. A modern technikának köszönhetően olyankor a zenészek is beleolvadtak a díszletbe, így láthattuk Tinát jégbe fagyva és villámok között hegedülni, egyszerre jégkirálynőként és szirénként.
Dvořák pedig nemcsak kiváló zenész, hanem hatalmas showman is. Fehér maszkkal díszített pólójában hol karmesterként instruálta csapatát, hol a közönséget biztatta, vagy egyszerűen csak élvezte a zenét.
A misztikus tükör, mely végigkísérte Vivaldi életét ugyancsak a díszletben jelent meg, többször is. Amit Vivaldi átoknak gondolt, valójában Isten áldása volt. Hiába érezte úgy, hogy istene hallgat, és ezt az űrt a zenével kellett megtölteni, kérdéseire igazából maga a zene volt a válasz. Élete során ő is visszatükrözte a körülötte lévő világot, majd túl is ragyogta azt. Mikor Vivaldi megbékélt a sorsával, a tükör összetört, és vele együtt a zeneszerző élete is a végéhez ért.
Ekkor már csak a vonós hangszerek maradtak a színpadon, és „legördült a függöny.” A készítők névsora alatt pedig hiányérzetem támadt. Így még nem lehet vége.
Szerencsére nem is volt, hiszen még egyszer visszatért minden zenész a színpadra, és még két darab erejéig újra részesei lehettünk a csodának.
„A zenéd örömet hozott az emberek életébe, és még hosszú évszázadokon keresztül olyan örömet fog hozni, amelyet el sem tudsz képzelni. Nagy szükségük lesz rá” – mondta Vivaldinak a tükör készítője, és igen, ennek az estének pontosan az volt a célja, hogy a csodálatos zenével, a látvánnyal beragyogja a vasárnap esténket.
A végén pedig csak azt sajnáltam, hogy a majdnem két órás koncert ellenére én még mindig úgy éreztem, hogy ennyi nem volt elég.
Írta: Köles Hajnalka
Fotók: Matěj Třasák, szeretlekmagyarorszag.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése