Mégis, hogyan függ össze ez a három, címben felsorolt fogalom? Az RS9 válasza a Déry és Böbe című előadás. A szöveget Déry Tibor levelezéséből és műveiből Abody Rita készítette, a rendezés pedig Lábán Katalin munkásságát dicséri.
Annak ellenére, hogy az 1956-os forradalom katalizátorai nem az írók voltak, mégis mint értelmiségi emberek nem vonhatták ki magukat az eseményekből. Déry Tibor is részt vett az Írószövetség kiáltványának megfogalmazásában, és október 23-án a Petőfi és a Bem téren fel is olvasta azt. A forradalomban vállalt szerepe miatt 1957-ben kilencévi börtönre ítélték.
Az előadásnak a Vallai kert adott otthont. A terem két átellenes pontján felállított díszlet egyszerű, mintegy jelzés értékű. A zongora, a fotel és az íróasztal bármelyik polgári enteriőr részét képezheti, ez az otthon, és minden, ami biztos, a másik sarokban lévő három lépcsős kis színpad, a felállított két székkel és asztallal, pedig a börtön, vagyis minden, ami bizonytalan.
Kell egy kis idő, amíg az utcáról belépve valójában, lélekben is megérkezünk. Így jó ötletnek tartom, hogy az előadás megkezdése előtt, a hangulatot megteremtve, felvételről hallgathatjuk Déry Tibor életének legfontosabb mozzanatait. Ezek a bejátszások végigkísérik a darabot, némiképp megkönnyítve a színészek munkáját. Mintha csak egy életrajzi filmet néznénk és hallgatnánk.
Az első jelenetben egy csodálatos házasságnak lehetünk a tanúi. A boldog békeidők azonban nem tartanak sokáig, a forradalom és a politikai mindenbe beleszól.
A kis térnek köszönhetően nem tehetjük meg, hogy csupán külső szemlélői legyünk az eseményeknek. Lehetetlen is lenne, amikor Böbe szoknyájának széle súrolja a lábunkat, vagy Déry a felszólalását hozzánk, „írótársakhoz” intézi. Továbbá azért is lehetetlen, hogy függetlenítsük magunkat, mert bármennyire is elvonatkoztatnánk az aktuálpolitikai helyzettől, nagyon is tisztán csengenek fülünkben az elhangzott mondatok: „meg akarják szabni, hogy mit gondoljunk” vagy „bajaink kútforrása a szabadság hiánya.”
Böbe karaktere (Facskó Marica) sokáig infantilis. Érezhető, a majd’ harmincévnyi különbség közöttük, hiszen amíg Déry Nagy Imre beszédét méltatja, Böbe csak dúdolgat és azt ismétli, hogy mennyire szereti. Az „egyetlenem” és „szerelmem” megszólítás közöttük mindennapos, és idő kell, amíg valóban el is hisszük, hogy nem csak a semmibe kiáltott, üres szavak ezek. Ám Böbe hatalmas jellemfejlődésen megy keresztül az előadás alatt, társa, szerelme, barátja és egyben legfőbb mentora és kritikusa is lesz Dérynek. Erős asszony, aki gondoskodik anyósáról, a háztartásról, pénzt teremt gyakorlatilag a semmiből, és tartja a lelket börtönben ülő férjében.
Mégsem kérdőjelezhetjük meg, hogy Déry (Téri Sándor) az, akire épül a színdarab. Még akkor sem, ha volt egy pont, amikor nagyon féltettem, és úgy éreztem, hogy most itt áll vagy bukik az egész előadás sikere. A kihallgatáson a „beismerő jelenet” számomra kétesélyes volt. A korábbi tapasztalat alapján nem tudtam eldönteni, hogy a megfélemlített, önmagáért és családjáért aggódó, elveivel szembemenő, meghasonlott ember küzdelmét látom a színpadon, vagy annak a színésznek a pillanatnyi bizonytalanságát, aki korábban kétszer tévesztett szöveget. A mondatok közötti szüneteket valóban a szöveg kívánta meg? Féltettem Téri Sándort, hogy Déry erősebbnek bizonyul nála. De nem. Téri győzött, és elhitette velem, hogy a második beszélőn már egy meggyötört, remegő szájú, könnyes szemű író ül előttem. Köszönöm.
A Vallai-kert pinceszagával, félhomályával, téglafalával, megfelelő miliőt teremt ennek a kétszereplős darabnak, ahol a látványos jelmezek, díszletek, eszközök nélkül a hangsúly valóban a színészi játékon van. Legyünk őszinték: egy egyszerű történet ez egyszerű emberekről, még akkor is, ha nevük örökké fennmarad az irodalomtörténetben. Egy család és egy szerelem tragédiája, ami azonban nem egyedülálló, hiszen számtalan sors alakult hasonlóképpen ’56-ban. Hiába minden próbálkozás, a politikával és a hatalommal csak kevesen tudnak szembemenni.
Az október 23-i beszédén Déry arra kérte társait, vagyis minket, hogy szemünket a ’48-as ifjakra vessük. A befejezetlen mondatnak lehet-e folytatást adni? A mi szemünket pedig az ’56-os ifjakra illik és kell most vetünk? Ki-ki meggyőződése szerint emlékezés vagy cselekvés szintjén?
Sajnálom, hogy a bemutatón csak alig húszan voltunk. Vallom, hogy a darab ennél sokkal többet érdemel. Megtekintése kötelező. És nem csak azoknak, akik szeretik Déryt.
Írta: Köles Hajnalka
Fotók: Olajos Ilka
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése