Szerelem a szesztilalom idején – Rómeó és Júlia

A nagy bordó bársony-vászonra szívet rajzoltak a reflektorok. Talán direkt, talán véletlenül. A függöny mögül tompa dübbenések, halk morajlás és összecsattanó tenyerek zaja szűrődött ki – az utolsó simítások. Ahogy körülöttem lassan megtelt a terem a legkülönbözőbb színházi figurákkal, arra gondoltam, hogy olyanok ezek a klasszikusok mint a kaméleonok. Mindig más köntösbe bújnak, de a lényegük – a kortalan üzenet  mégis megmarad és ettől olyan elnyűhetetlen műfaj ez. 2016. 11. 20-án, a Müpában, Shakespeare kaméleonja egy egészen új árnyalatot öltött magára.


Szergej Prokofjev muzsikájának első taktusai a másodperc tört része alatt idézték lelki szemeim elé az összes klasszikus Rómeó és Júlia-koreográfiát, amihez valaha szerencsém volt. Azonban az aznapi előadás hulláma hamar kisodort a nosztalgiázásból. Vámosi György, koreográfus kézen fogta a két „baljós szerelmest”, hogy „szörnyű szerelmük” egy új korban, a reneszánszát élő 1920-as években ölthessen újra testet.

A jelmezek és a mozgásvilág ennek megfelelően ütött el a már megszokottól. Michael Scott jelmez- és díszlettervező munkája nyomán a nehéz reneszánsz kosztümöket puhán libbenő könnyű fekete estélyik, aranyos fejdíszek, ingek, zakók és hózentrógerek váltották fel.

A díszlet is ezt a minimalista vonalat követte, bár a színpad három oldalát lefedő boltívsorozat keltette átrium-jellegben mégis a reneszánsz kor hangulatát véltem felfedezni. A jelenet hangulatának megfelelően pedig a boltíveket függöny – hol fehér, hol fekete, hol vörös – töltötte ki.

Vámosi György keze munkáját valahol a klasszikus és a modern balett között félúton helyezhetném el. A szokatlan szökellések, és a modern táncvilágra jellemző kéz- és karjátékok közül olykor-olykor határozottan rajzolódtak ki a klasszikus megoldások.


Az előadás végére egy vérre menő meddő vita harapózott el bennem: Megfér-e egymás mellet Prokofjev és Vámosi. Egymást váltották a pillanatok. Hol tökéletes egyetértést, hol teljes ellentmondást véltem felfedezni a klasszikus muzsika és a modern tánc között. Mintha csak a Capulet és a Montague család viszályának akaratlan metaforájának lettem volna szemtanúja.

Üdítően hatott az egész előadásra a balett műfajától viszonylag távol álló – legalábbis ilyen mértékű – jellemfejlődés, amin a hős szerelmesek keresztülmentek. A darab elején megismert, az első szerelem lázában égő gondtalan fiatalok helyett az előadás végére két érett felnőtt nézett vissza ránk a színpadról, akik nem hévből, de meggyőződésből döntenek szerelmük, és ezzel együtt a haláluk mellett.

A mozdulatok minden rejtett képességét kihasználva a koreográfia tökéletesen végigvezette ezt az átalakulást. Megragadva minden korosztály mozgásvilágának jellegzetességeit, a szemünk előtt taszította át a szerelmük Rómeót és Júliát a felnőttkor küszöbén.

Egy dologban azonban határozott egyetértésre jutottam magammal. A társulat fegyelmezettségéhez és precizitáshoz egy csepp kétség sem fér. Ebben a megállapításomban meg is erősítettek nézőtársaim: szűnni nem akaró vastapssal jutalmazták a társulat odaadásáért.

Írta: Regele Tünde
Fotók: Krizsán Csaba / MTI

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts