„Én is azt mondtam, hogy ez micsoda hülyeség. Senkit nem fog érdekelni, meg ráadásul versek. Megható, hogy ebben is Palinak volt igaza.” – mondta Gálffi László a 2014-ben bemutatott Anyám Tyúkja című előadásról az inforadio.hu-nak adott interjújában. Az eredeti „Tyúk” a 2016/17-es évadban megkapta az 1-es sorszámot – azt bizonyítva, hogy nemcsak érdeklik a nézőket a versek, de igényük is van rá –, január 21-én pedig bemutatták az Anyám Tyúkja (2.)-t az Örkény Színházban.
A színház évados füzetében két fontos gondolat is megfogalmazódik az előadásról – egyrészt, hogy az első részből bőven maradt ki elmondanivaló vers, másrészt, hogy a társulat is tisztában van az önismétlés rizikójával.
A kiválasztott verseket most is Izsák Lili verandás díszletében mozogva szólaltatták meg a színészek; a fehérre meszelt oszlopok és műanyag székek autentikus hangulata még mindig jól működik. A letisztult kulissza a nézőben előhívja a régi nyarak emlékét, a nagymama házát, vagy akár csak az iskolai olvasókönyv illusztrációit a Petőfi-tananyaghoz – megidézve ezzel mindenki első találkozásait a magyar lírával.
Az ütemhangsúlyos magyar versek zeneisége tagadhatatlan, erre erősít rá Kákonyi Árpád hangszerelése is – amelyet a második Tyúkban sokkal önérzetesebben használtak. Különösen jól hangzottak az énekelt Weöres-versek, a Bolerora írt kórusmű a fináléban pedig meghatóan szép lett.
Újra majdnem az egész társulat szerepel, ám az első előadás óta bővült a színészek köre, így a frissen végzett tagok is kipróbálhatták, hogy hogyan állnak nekik a versek. A verseket többnyire Mácsai Pál osztotta, ügyelve minden színész karakterére, jellemére. Talán így került az Egy mondat a zsarnokságról az „újakhoz”, akik egymás szavába vágva mondták el a verset. De önazonos volt a többi versmondás is, akár amikor Bíró Kriszta mondta az Esti sugárkoszorú szerelmi vallomását, vagy Csuja Imre nosztalgikus Családi köre , vagy éppen Polgár Csaba végletekig őszinte Hogy elérjek a napsütötte sávigja. A megszólaltatott versek ismét sokszínűek voltak mind témájukat, hangvételüket, mind megírásuk idejét tekintve, éreztetve a magyar irodalom méreteit. A néző egyszerre borzong bele és érez büszkeséget az előadás végén.
Az Anyám Tyúkja (2.) bebizonyítja, hogy még egyszer végig lehet ülni két és fél órát „csak” verset hallgatva. Közben hol dőlve a nevetéstől, hol borzongva, hol megdöbbenve, egy igazi érzelmi hullámvasúton ülve – hiszen a költemények hangulata úgy mozog, mint a szinuszgörbe, a elementáris erővel hat újra meg újra egy-egy farsúlyosabb mű. Libabőrrel és egy egész hétvégére elég gondolkodni valóval jöttem el az előadásról. Lehet, hogy az alapötlet ismétlése már nem hatott ugyanúgy, mint az első Tyúknál, de a magyar líra és a színészi játék biztosította, hogy még véletlenül se legyen kétsége a nézőnek a felől: két Tyúk megfér egymás mellett egy csárdában.
Írta: Hirmann Blanka
Fotók: Örkény Színház
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése