Eltipegett klasszikusok

Úgy tartja a mondás, hogy ha meg sem próbálod, akkor nem sikerülhet. A Cirque de Monte Carlo is valami hasonlóban gondolkodhatott, amikor kitalálták, hogy Csajkovszkij híres karácsonyi balettjét, a Diótörőt viszik színre. Edvin Marton hegedűvirtuóz pedig örömmel csatlakozott hozzájuk, hogy együtt alkossanak valami egészen újszerűt.


Hogy valamiképpen mégis kötődjenek a cirkuszhoz, akrobatikus balettként hirdették meg a produkciót, amit a grandiózus látványvilággal akartak magasabb szintre helyezni. Ám a művészek egyvalamit mégsem vettek számításba: mégpedig azt, hogy ők attól, hogy feldolgoznak egy ismert művet, még ugyanolyan cirkuszi mutatványosok maradnak, és nem válnak egyik pillanatról a másikra a moszkvai Royal Theatre szólótáncosaivá.

A társulat nyitány utáni bevonulását a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetnénk erősnek, a nagyjából húszfős csapat elveszett az óriási színpadon. Ám mielőtt ebben látnánk a probléma fő forrását, gyorsan le kell szögezni, hogy bizony néha szükség volt erre a nagy térre, különösen a tényleg szépen megcsinált korcsolyázós jelenetnél. Az elénk táruló „táncot” – különösen a szólórészeket – leginkább a mögöttem ülő kisfiú szavaival tudnám a legjobban jellemezni, aki a gyerekekre jellemző őszinteséggel a következőt találta mondani: „Hát ő nem volt valami ügyes”.


Ez a mondat olyan mélységig jellemezte azt, ami tőlünk pár méterre történt, hogy félő volt, hogy az egyébként is foghíjas nézőtér a második felvonásra bántóan üres lesz. Nyilvánvalóan senki nem arra számított, hogy tökéletes spárgákat és milliméter pontossággal begyakorolt mozdulatokat lát majd, a gond inkább az volt, hogy a színpadon lévők viszont pontosan ezt képzelték a saját produkciójukról.

A legfőbb gond azonban az volt, azt azonban nem hitték el, hogy a modern cirkuszművészet és a klasszikus zene egyvelege egészen újszerű és tetszetős formát ölthet, és nem vállalták fel saját artista-mivoltukat. Márpedig, ha kiálltak volna és Csajkovszkij zenéjére cirkuszi mutatványokat adnak elő – mint ahogyan tették azt például a Nemzetek Táncánál egy-két esetben –, senki nem távozik csalódottan. Így viszont csak halk moraj futott végig az embereken, amikor akrobatika címén néhány labdát pattogtató, rózsaszín tütüs lány betipegett lábujjhegyen. Tették ezt az összhang legapróbb jele nélkül. Mintha szándékosan úgy instruálták volna őket, hogy még véletlenül se lépjenek egyszerre, sőt, tiltva volt a ritmusra tipegés is. Ennél már csak az volt kínosabb látvány, amikor a szalagját is elejtette az egyik lány a csoportos mutatvány közben.

A legjobb táncos – a vakok között a félszemű – egyértelműen a Máriát és Diótörőt alakító páros voltak. Olyan lelkesedéssel és átéléssel tették a dolgukat, mint amikor a táncos, aki eddig mindig az utolsó sor szélén lépdelt végre lehetőséghez jut, és megmutathatja, mennyire alulértékelték.

Fájdalmas felismerés, de a két főszereplő tánctudása valóban ezt a kedves képet hozta be, és bár kétségtelenül tudásukkal túlszárnyaltak néhány indokolatlanul előtérbe helyezett kolleginát, elképzelhetetlen, hogy ha ez egy kőszínházban történik, egyáltalán színpadra léphetnének-e.

Edvin Marton 19. századot idéző kosztümben csatlakozott az artista-balerinákhoz, és virtuóz módon szőtte bele saját hegedűjátékát a darabba. Sajnos a hangosítás sem volt a legtökéletesebb, folyamatosan recsegett, így azt az utánérzést keltette, hogy ez a zene is felvételről megy, a Csajkovszkij-művel egyetemben. Ennek ellenére az a két-három megszólalás, ami Martonnak jutott az este folyamán, az előadás fénypontját jelentette. Ezt csupán az óriás karikával forgó fiú és a már előbb említett korcsolyás páros tudta felülmúlni, akiktől tényleg nagyon szép és látványos emeléseket láthattunk.


Ám a látványosság alatt közel sem azt a show-t kell elképzelni, amit a beharangozó videóban láthattunk, ugyanis azt a hátsó LED-fal és néhány intelligens reflektor nem tudta kiszolgálni. Így aztán a második felvonásra szépen lassan a gyerekek elbóbiskoltak a szektorunkban, mi pedig kellemes nosztalgiával gondolva az operaházi előadásra dúdolgattuk magunkban, hogy tü-türürü-tü-tü-tü-tü-tü.

Írta: Vass Antónia
Fotók: KNI

Antónia Vass

1 megjegyzés:

  1. És még nagyon, de nagyon finoman fogalmazott a kedves kritikus. Ez egy nagy nulla volt. Martonnal és mindenkivel együtt.

    VálaszTörlés

Kommentek

Recent Posts