Súgópéldány

Divattá vált a királydrámákat a mára vonatkoztatni, és ebben a nagy aktualizálási lázban az alkotók sokszor elfeledkeznek a műről magáról. Éppen ezért kellemes ellenpontként van jelen Zsótér Sándor III. Richárdja a Maladype Színház előadásában. A darab ugyanis pontosan attól válik ízig-vérig aktuálissá és maivá, hogy nincsen ráerőltetve semmi „plusz” jelentéstartalom. Mégis hat, mégis elgondolkodtat.

Nem lehet elmenni amellett, hogy a III. Richárd hatása nagyban a játéktér érdeme is, a lakásszínház családias légköre szinte azt az érzetet kelti, hogy az előadás csak nekem szól. Akaratlanul is részesei leszünk a darabnak, hiszen mellettünk – nem egyszer pedig rajtunk keresztül – járnak a szereplők be és ki, és aki nem süti le zavartan a szemét ebben a meghitt közegben, az bezsebelhet egy-két jól irányzott, csak neki mondott félmondatot is.

A rendezés tudatosan rá is játszik erre a személyességre, minden sallang nélküli, természetes jelenlétet vár a színészektől. A karakter emberi oldalát hivatott megmutatni, és ezért hajlandó levetkőzni azokat a berögzült sztereotípiákat, amik egy-egy figurát öveznek.

Ebben a III. Richárdban nincs végletesen jó és rossz, mindennek oka van, és ez az ok-okozati háló kelti azt a zavart, hogy végső soron nem is derül ki, hogy ki a jó és ki a rossz. Sőt, az előadás megkockáztatja, hogy nem is kell keresni, hogy ki melyik oldalon áll, mert végső soron mindenki a végzete felé rohan.

Balázs Zoltán ilyen szempontból tökéletes a szerepre. Emberközeli, és meg sem próbálja utánozni azt a meggörnyedt púpos gazembert, aki a nézők jelentős részének fejében él. Ám ugyanakkor ez bizonyos esetekben azt is eredményezi, hogy karaktere „elfárad”, és már-már érdektelenné válik. Ekkor azonban, mintha gondosan kicentizett szalagon haladnánk, egy éles váltással kijátsszák a színről. Az viszont határozottan pozitív a karaktervezetést illetően, hogy az unásig hangoztatott tételmondatok vagy ki lettek hagyva, vagy bele lettek simítva az események forgatagába. Zsótér Sándor gondosan ügyelt rá, hogy ne kerüljön rájuk nagyobb hangsúly, mint amennyire valójában jelentősek.

Hálásabb szerep Buckingham hercegé (Kádas József), aki bár ugyanolyan koncepció alapján megalkotott figura, mint Richard, mégis sokkal dinamikusabbnak, jelentékenyebbnek tetszik nála. A legjobb szó rá talán a simulékony, ez a tulajdonsága képes elérni azt, hogy végig érdekes maradjon. Hasonlóan erős alakítást nyújt Pallag Márton, aki bármelyik szerepében kifinomult, átgondolt és jól formált alakítást nyújt.

Női fronton Zsótér azonban mintha spórolt volna az energiával, nem szánt ugyanis nekik többet egyszerű statisztaszerepnél. Ez persze így ebben a formájában nem állja meg a helyét, hiszen érzelemdús dialógusok és feszültséget cseppet sem nélkülöző monológok törik meg a férfiak egyeduralmát, ám ezek mintha nem lennének képesek áttörni azt a falat, amin túl kiemelkedhetnének az átkötő szerepéből.

A jó előadáshoz azonban több kell, mint egy profi rendező és kiváló színészek. A darab gyenge pontja egyértelműen a szövegben keresendő. Szigligeti Ede fordítása a régies nyelvezet miatt nehezen követhető, sőt megkockáztatom, bizonyos pontokon teljességgel érthetetlen. Ungár Júlia dramaturg azonban mintha szándékosan nem akart volna belenyúlni azt feltételezve, hogy a játék érthetővé teszi a kacifántos mondatszerkezeteket. Ez minden bizonnyal működőképes lenne egy hat szereplős dráma esetében, ám ott, ahol egy színész három-négy (vagy akár több) szerepet is játszik az előadás alatt, és mindezt szimbolikus jelmezekben, nem tud érvényesülni. Mi több, a néző szabályosan elfárad, mire minden egyes szimbólumot dekódol.

Ennek ellenére a Maladype III. Richárdja jó és fontos előadás, ami a szövegbeli nehézségek ellenére is precízen világít rá a jelenünkre anélkül, hogy egy másodpercre is kilépne saját közegéből.

Írta: Vass Antónia

Fotók: Toldy Miklós