„Én vagyok az erősebb kutya…”

A Katona József Színház idén januárban mutatta be Philip Löhle, kortárs német rendező Nem vagyunk mi barbárok című darabját, Vajdai Vilmos rendezésében. A darab két évvel ezelőtti németországi bemutatója óta az európai színházak sorra veszik fel repertoárjukba az előadást, amely brutálisan nyers, megosztó ideológiákat felsorakoztató környezetbe helyezve mutatja be korunk társadalmának főbb problémáit, középpontjában a napjainkban egyre égetőbbé váló menekült- kérdésével. 


Mario és Barbara, a középkorú házaspár egy napon új szomszédokat kapnak. A fitnesz edző Linda és az éppen munkát kereső Levente kapcsolata szöges ellentétben áll Mario és Barbara fásult, elnyomó házasságával, mégis, a nézetkülönbségek ellenére a két pár összejár eszegetni, iszogatni, beszélgetni. A bonyodalom akkor jön el, amikor egy éjszaka kopognak mindkét lakás ajtaján… KOPOGOTT! Ez a felháborító gaztett volt az, ami miatt Linda és férje elzavarták a menedéket kérő menekültet; Barbara és Mario pedig ennek ellenére engedik be lakásukba az „idegent”. Ettől a ponttól a két házaspár értékrendje élesen feszül egymásnak. Az előadás során megkérdőjeleződik a cím: Nem vagyunk mi barbárok. Akkor mik vagyunk? És ki az a mi?

Az előadás kezdetén egy régi rémmesét hallhatunk a hangszórókból, miközben a színpadon csak egy kanapé és a rajta ülő négy ember hátulról megvilágított sziluettje látszik. A mese a farkasról, akinek vesztét okozta az emberekbe vetett bizalma, megalapozta az egész előadás sokkoló és kellemetlen hangulatát.

A darab bonyolult szimbolikával dolgozik, mégis, a megdöbbentés elérésének legfőbb eszközeként tipikus helyzeteket és személyiségeket mutat be, szélsőségesen eltúlozva az amúgy mindennapi helyzeteket. A két házaspár mindegyik tagja egy-egy szélsőséges személyiségtípust mutat be. 

Levente, a fiatal munkanélküli, aki csak tengődik saját életében és alárendelt helyzetét feleségével szemben talán nem is észleli, mindig megpróbál kibújni a felelősség alól. Nem akar senkit megbántani, egyetlen bűne ostobasága, ami miatt hagyja magát vezetni felesége Linda által, és nem hoz saját döntéseket. A darab másik férfi szereplője, Mario, a gondtalan és „laza” Levente szöges ellentéte. A frusztrált középkorú házas ember típusfiguráját testesíti meg, aki figyelem- és szeretethiánya miatt feszültté és agresszívvá válik, elnyomva ezzel feleségét, és belekényszerítve mindkettőjüket ezzel egy diszharmonikus kapcsolatba. Nem véletlen tehát, hogy habár kezdetben örül annak, hogy befogadtak egy menekültet otthonukba, később féltékeny lesz a felesége és az „idegen” kapcsolatára. 


A gondolkodásmódok és álláspontok szélsőségeit az előadás során leginkább a két feleség figurája jeleníti meg. A fiatal Linda a nyugati társadalmak nárcizmusával és egoizmusával felvértezve utasítja el Barbara felvilágosult elképzeléseit, miszerint a menekültkérdés egyetlen helyes és működő megoldása csak a kollektív felelősségvállalás és segítségnyújtás lehet. Míg Linda álszent és felszínes személyisége a darab folyamán nem változik, addig Barbara jelentős jellemfejlődésen megy keresztül, miközben átlényegül elnyomott feleségből, elveit agresszívan védő aktivistává. 

A darab bonyolult metaforikus képek segítségével fogalmaz meg éles társadalomkritikát. Az előadás egyik központi szimbóluma, a darab elején vásárolt síkképernyős TV, amit Marió talán még feleségénél is nagyobb becsben tart. Ahogy a történet előrehaladtával Marió személyisége folyamatosan leépül, úgy csökken az állandóan magánál hordott TV mérete is. 

Az előadás során erős asszociatív szerepet töltenek be a padlón olykor feltűnő ide-oda mozgó robotbogarak is, amelyek akaratlanul is előhívják agyunk egyik szegletéből a „féreg” vagy „csúszómászó” jelzőket a szereplőkre vonatkoztatva. A bogarakon kívül egy nyúlmaszkos, bokszoló férfi is megjelenik a színpadon, emlékeztetve ezzel a közönséget, hogy a nagyot mondó „gyáva nyulak” igenis léteznek, és jelen vannak társadalmunkban. 

A darab nyelvezete is a sokkoló hatás egyik effektív eszköze. A színpadon elhangzó trágár kifejezéseknek és káromkodások esetenként túlzó alkalmazása, valamint a meztelen férfitest szükségtelen látványa is ezt a célt szolgálja. A megdöbbentés eszközeként a nyers megszólalások és durvább hangsúlyok a darab egyik meghatározó elemei.


Az előadás kevés díszlettel dolgozik, mindössze egy kanapéból, egy asztalból és két fotelból áll, eszközkészlete mégis sokszínű volt, kezdve a fentebb említett robotbogaraktól egészen a TV készülékig. 

Fontos elemként funkcionálnak a hang- és fényeffektek is, hiszen a modern, könnyed rap zenei bejátszások szöges ellentétben állnak a darab mondanivalójának és tartalmának komolyságával; így csak még élesebbre feszítették e kettő között fennálló ellentétet, megőrizve ezzel azt a szorongással teli hangulatot, amely már a darab elején körülölelte a közönséget. Ugyanakkor a fények is nyomasztó hangulatot teremtenek a hátulról vagy félig megvilágított bútorokkal.

A történet aktualitásához nem férhet kétség, hiszen napjainkban valóban az egyik legégetőbb problémát a menekültkérdés, és az arra adott szélsőséges válaszok jelentik. A darab görbe tükröt mutat a világnak, mind átvitt, mint konkrét jelentésében, hiszen a történet azzal zárul, hogy a színpad teljes hátsó fala tükör-tévévé alakul, így a közönség láthatja benne saját képmását. Az előadás üzenete: legyünk toleránsabbak, és a mindennapok rohanásában álljunk meg egy percre, és nézzünk bele a tükörbe.

Írta: Banka Csilla
Fotók: Vass Antónia

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts