Ha karácsony, akkor Diótörő

A Müpában már karácsonyi hagyománnyá vált a Diótörő. Idén a Nemzeti Filharmonikusok a Budapest Bábszínházzal együttműködve két nap, négyszer adták elő Csajkovszkij klasszikusát. Az elsősorban családokat célzó előadás azonban nemcsak a gyerekeket nyűgözte le, hanem elvarázsolt fiatalt és időset is egyaránt. 


Az álom és valóság határán játszódó történetben Stahlbaum tanácsosék karácsonyába csöppenünk, ahol is Marika csodaszép Diótörő babát kap Drosselmeyer nagybácsitól. Az ajándék mellé azonban jár egy történet is, a Diótörő hercegről és az Egérkirályról. Az élénk képzelőerővel megáldott kislány karácsony éjszakáján újra álmodja a mesét. A herceg az Egérkirály legyőzése után magával viszi Marikát birodalmába, Cukorországba.

A díszlet Koós Iván, míg a bábok Bródy Vera munkáját dicsérik. A készítők többféle technikát is alkalmaztak. A pálcás és mechanikus bábok mellett, melyek az álomban kapnak szerepet, a „valóságban” élő szereplők öltenek bebújós maszkokat. A maszkok mögött mimikájuk nem látszódik, beszélni nem beszélnek. Éppen ezért csak a gesztusokra hagyatkozhatunk, melyek elnagyoltak, mintha csak marionett bábuk lennének, akik a klasszikus muzsika dallamára mozognak.  

Az álomban a díszlet is megelevenedik, a karácsonyfáról a díszek masíroznak végig a színpadon, életre kel az ajándékba kapott teve, miközben árny- és tárgyjáték (például táncoló szalagok) teszi teljessé a látványt. Marikáék feje felett baljósan átlibben a korábban az óra tetején látott bagoly, amiből jól érzékeljük, hogy lassan fogy az idő, és vissza kell majd térniük a valóságba. Ahogy majd nekünk is, de ennek az időpontja még szerencsére távolinak tűnik.


Nem volt nehéz felnőtt fejjel sem beleélni magunkat a történetbe. A karácsonyfából égő piros szemmel előmászó rágcsálók támadásakor felhangzó zenétől egészen lúdbőrzött az ember karja, miközben a hópelyhek közötti utazás lenyűgöző volt. Annak ellenére, hogy a jelenet kissé talán hosszúra nyúlt, és közvetlenül a szünet előtt már érezhetően elfáradt a főleg gyermekekből álló közönség. Személyes kedvencem a Csokoládétündér tánca, amely teljesen elbűvölt, mind a zenei rész, mind pedig a bábjáték. 

A Nemzeti Filharmonikusok játékát, a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola Gyermekkórusának éneke egészítette ki, amely a harmadik emeleti erkélyről szállt alá, hozzájárulva ahhoz, hogy két órán keresztül újra gyereknek érezhessük magunkat, és higgyünk a Diótörő herceg Cukorországának varázslatában. 

Írta: Köles Hajnalka
Fotók: mupa.hu

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts