Haláltánc és hófehér menyegző

A Szegedi Kortárs Balett és a Nemzeti Táncszínház közös produkciója az eARTh és a Menyegző. A két rövid kortárs balett egymástól független, közös pontjuk, hogy mind a két előadás felfogható egyetemes tanmeseként. Az egyik a két ember életét összekötő szertartás története, az a rövid időszak, amikor két életút félelemeket, veszteségeket hátrahagyva együtt áll szembe a jövő nyíló ajtajával. A másik globális üzenetet hordoz. Az eARTh szójátéka könnyen megfejthető, a konklúzió egyértelmű, mégis döbbenetes látni, ahogy a színpadon a maga naturalitásában megjelenik a kérlelhetetlen igazság. 


Az eARTh koreográfiája Juronics Tamás, a díszlet és jelmez Bianca Imelda Jeremias munkája. Nem lehet a kettőt egymástól külön kezelni, hiszen a koreográfia szerves része a díszlet és a jelmezek bizonyos elemei. A színpadot vasrácsból épített fal veszi körül, amelyre többször többen is próbálnak felmászni, mintha egyedül a rács választaná el őket a tiszta, kék égboltól. Mert idelent nincs más, csak sűrű, sötét füst, nyomor, műanyag szemétbe fulladó félholt világ. A tömeg Henryk Górecki zenéjére hullámzik a fény felé, de akár a macska, aki nem érzékeli a fénypont érinthetetlenségét, a nyomorgók sem szoríthatják ujjaik közé. A jelmezek általában szürke, jelentéktelen ruhák, így komoly jelentőséget kap minden szín az előadás alatt. Két táncos visel rikító, nyári szoknyát, de az egyediségük kérlelhetetlenül fennakad a vasrács szögein, míg ők szürkén és az átlagosságtól láthatatlanul hullanak a tömegbe.

Kemény darab minden ember számára. Az égből üres flakonok ömlenek, fullasztó a tömegük. A táncosok takarítás helyett gyötrődve fetrengenek a szemétben, a meztelen Ádám olajba és kátrányba ragadva vonszolja magát át a színpadon. Fájdalmas, ahogy újra meg újra lezuhan a rácsokról. Először még kétlábon lép, majd fetrengve, akár egy féreg vonaglik végig a színpadon. Az önmagában szép férfitest szemétbe fulladása intő jel, hogy bármikor elérkezhet az utolsó Ádám órája. Az emberiség önpusztító. 

A Menyegző nem véletlenül a második az este folyamán. Egyfajta frissítő lélegzetként hat a Föld nyomasztó haláltánca után. Bár nem állíthatjuk, hogy a házasság kisebb súllyal bírna, de a hatókör szűk, mégsem az egész emberiségre vonatkozik. A Menyegző témáját tekintve a menyasszony és a vőlegény körül sertepertélő közösség hátráltató erejét mutatja be, illetve azokat a félelmeket, amelyek az esküvő előtti időszakban telepednek a fiatalok vállára. A díszlet és a jelmez, ami szintén Bianca Imelda Jeremias munkája egyetlen színt használ: fehéret. A könnyedén húzható hófehér válaszfalak osztják szét a teret. A vőlegény és a menyasszony csak hivatalos eseményeken találkozik, de egymástól elszeparálva retteg a közös életüket megnyitó naptól. A jövőjükbe vetett hit és boldogság reménye kiviláglik a félelem mögül, és végül győzedelmeskedik. A válaszfalak alagútjában két fehér alak egy emberként indul a fény felé. 

A Menyegző gyönyörű, letisztult munka. Sztravinszkij zenéjére omlanak a kétségek porrá, hogy Enrico Morelli koreográfiája egyetemes tanulság legyen nem csak a házasság előtt állók számára, de azoknak is, akik már régóta benne vannak. Két ember egy úton az a cél, ami individuumként az érzelmi kiteljesedést jelenti, de hajlamosak vagyunk elfeledkezni ennek tisztaságáról és csodájáról, ahogy annak a gondolatát is gyakran söpörjük el, hogy a föld, amelyen minden lépésünket tesszük, a mi lábnyomainktól haldoklik.



Írta: Veréb Árnika
Fotók: Kotschy Gábor

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts