Súgópéldány

Bádogember az Óz, a csodák csodájában, Razumihin a Bűn és bűnhődésben, november eleje óta pedig Boka A Pál utcai fiúkban – hogy csak néhányat említsünk Wunderlich József jelenlegi szerepei közül. A Vígszínház fiatal művészével a Molnár Ferenc-regény színházi adaptációjáról, a Junior Prima Díjról és a zenéről beszélgettünk.

A Pál utcai fiúkon sok generáció nőtt már fel. Neked mit jelent ez a történet?

Maga az, ahogyan felfedezzük a minket körülvevő világot, nagyon szépen jelen van A Pál utcai fiúkban. Nemrég, amikor hazamentem a szülővárosomba, Pécsre, azt vettem észre, hogy a páromnak az összes helyet úgy mutatom meg, hogy „itt meg itt fociztunk, ezt a pályát pedig akkor fedeztük fel, amikor…”. Ez hasonlít arra, ami a darabban történik. Az állomások a szereplők érzelmein és gondolatain keresztül vannak leírva, hogy hogyan kezdik el felfogni azt, ami az övék, és amit elveszíthetnek, mert mások erősebbek náluk. Pont abban a korban vannak, amikor a leggyorsabban és a legintenzívebben tud befogadni az agy és a lélek, iszonyatos tempóban tágul a világ.

Ez lehet az aktualitásának a kulcsa?

Igen, hiszen a szemünk előtt történik minden, a mi életünkben. Látom az öcséimen, a kortársaimon, sőt nálam idősebb embereken is, hogy nagyon sokat foglalkoznak azzal a virtuális világgal, amiről azt gondolják, hogy bele tudnak szólni. Adott esetben egy kattintással megvalósítanak olyan dolgokat, amiért az életben küzdeni kellene. De mi pont azért harcolunk itt a színházban, hogy a valós valóságnak, a valódi térben való létezésnek az ereje újjászülessen. Az a fontos, hogy a grund szempontjából aktuális legyen. Azt akarjuk mondani, hogy igenis érdemes lemenni beszélgetni a haverokkal, küzdeni ezekért a helyekért, mert ahogy felnövünk, egyre kevesebb időnk lesz erre. Hiszen ott a munka, az a kényszer, hogy bizonyos dolgokat meg kell tennem a karrierem érdekében, de nem szabad elfelejteni, hogy muszáj időt szakítani a fontos találkozásokra.

Boka ilyen szempontból egy kulcsfigura. Ő a Pál utcaiak elnöke, később pedig a tábornoka, irányító és összefogó szerepe van. Mennyire tudtál azonosulni ezzel a vezető típussal? 

Többnyire nem szeretek vezetni, inkább megfigyelek. A rugalmas pozíciók sokkal testhezállóbbak, jobban kedvelem azokat a helyzeteket, amikor olyan helyen vagyok, ahonnan mindenkit látok, és tudok az emberekre, dolgokra figyelni. Eggyel több felelősség vezetővé válni, mint amit én kívánnék, mert saját magamért szeretek felelni. Ezt próbálom Bokában is megmutatni. A fiú elfogadja, hogy őt választották elnökké, de azon túl, hogy mindent megtesz a társaiért és a grundért, azt sugallja, hogy egyek és egyenrangúak. A többieknek is éppúgy felelniük kell magukért és a társaikért, mint neki.

Ez a személyiségbeli ellentmondás okozott bármilyen nehézséget Boka jellemének megragadásakor?

Nehézség inkább abban volt, hogy mivel szórakozott embernek tartom magam, nem szoktam magamtól kulcsszerepet vállalni nagyobb társaságokban. Mondta is eleinte Marton Tanár úr (Marton László, a darab rendezője – szerk.), hogy nyugodtan lehet Boka is szórakozott. Így van egy-két szituáció, ami ebből építkezik, például amikor Boka nem tudja, hogy ki jött be a kapun, és kiderül, hogy ő maga. Gondol valami konkrét dolgot a világról, miközben van benne egyfajta gyerekes szórakozottság, furcsa elvarázsoltság. Csak a végére domborodik ki, hogy valójában mennyire karizmatikus személyiség lehet a későbbiekben. Amikor terhelés éri az embert, akkor derül ki, hogy mennyire tud erős lenni. Olyan fontos dolgok elvesztésénél, mint amilyen például a grund vagy egy barát. 

A karakter megragadásában segít, ha elolvasod a regényt?

Inkább zavarni szokott, úgyhogy ezt sem olvastam újra. Számomra ez a darab így kerek, ahogy a történet újraszületett a mostani szövegkönyvön és a dalokon keresztül. Erős színpadi adaptáció lett. Tudom, hogy egy-két dolog kicsit máshogyan van a regényben, de más az is, ha az ember olvassa, és amikor a színpadon nézi. A könyvben ki kell mondani bizonyos mondatokat, amit a színház vizuálisan meg tud mutatni. 

A pályád egyik fontos állomása A Pál utcai fiúk, a munkásságodat pedig a szakma is nagyra tartja, hiszen idén megkaptad a Junior Prima Díjat. A díj milyen hatással van a szakmai előmeneteledre?

Nagyon megtisztelő az elismerés, és mindenképpen fontos, mert nagy a hírértéke, tehát jelen van a médiában. Ennek folytán újból előtérbe kerülhet a nevem, például behívott a Mafilm hangmintára és szinkronizálni. Most egy olyan időszak jön az életemben, amikor nem próbálok a színházban, ezért igyekszem ezeket elvállalni. A Vígszínházból egyébként sokan járnak szinkronba. A filmforgatás már nehezebb dolog, főleg egyeztetési szempontból, mert egész napokat kell ott lenni, nekem pedig havi szinten körülbelül 3-4 szabadnapom van.

Ha már új lehetőségekről beszélgetünk, kifejezetten zenés színésznek tartod magad?

Nem, sőt nagyon vágyom a próza irányába, mert jobban fel tudok szabadulni benne, mint a zenés darabokban. A zene kiskorom óta végigkíséri az életem, de ami a prózában izgalmas számomra, az pont az, hogy ott eltűnik a kotta, a hangjegyek, a beállított, előre meghatározott ritmusképletek. Hirtelen mi vagyunk saját magunk zeneszerzői, és ilyen szempontból improvizáció is, hogy a mondatoknak milyen ritmusa és dallama van. Érdekes dolog, hogy egyáltalán milyen ritmusérzéke van annak az embernek, annak a szereplőnek, akinek éppen a bőrébe bújok. Mindegyik prózai szerepemnek, amit eddig játszottam, volt egyfajta saját zenei világa is. Például Pécsett én voltam a kripli A kripli című darabban, annak volt egy furcsa, kicsit szaggatott, dadogós, kopogós ritmusa. Viszont a Bolha a fülbe Camille Chandebise-a gyors, pörgős szerep. Akkor úgy éreztem, hogy minden egyes félmondatban egy másik hangszert szólaltatok meg.

Van olyan karakter, aminek szívesen bújnál a bőrébe, de még nem adatott meg?

Talán igazán gonosz embert még nem játszottam, pontosabban olyat, akivel szemben felmutatható egy ellentétes pólus mint jó. Ilyen például Jago, aki ellenében ott áll Othello. Valójában vágyom egy olyan szerepre, amikor a színpadon szembe kell néznem a Jóval.

Visszakanyarodva a zenéhez: mennyire van jelen a civil életedben? 

Főleg esténként, ha egy kicsit megnyugszom, vagy nyugalomra vágyom, elő szoktam venni a hegedűmet. Amikor pedig van a közelben egy zongora, néha leülök zongorázni is, vagy éppen ritmusjátékokat játszom az asztalon vagy a kanapé karfáján. Folyamatosan jelen van a zene az életemben, mint egy alapszövet.

Készítette: Tuska Borbála

Fotók: Vass Antónia