SÚGÓ+ – Vérrel írt jóslatok

Meggie Corbyn számára a valós világ megfoghatatlan. Ez az egyszerű állítás pedig tökéletesen lefedi azt a helyzetet, amibe az olvasó kerül, amikor erről a könyvről kell beszélnie: egyszerre csodálatos és hátborzongató, és lehetetlen betelni vele. Ez Anne Bishop regénye, a Vörös betűkkel.

Ha patikamérlegen mérnénk ki az urban fantasy jellegzetességeit, valószínűleg rácsodálkoznánk arra, hogy minden mennyire precízen és pontosan van elhelyezve a regényben, mégsem érezzük egy pillanatra sem mesterkéltnek, didaktikusnak. Pedig az írónő nehéz utat választ: egyrészről az elején egy külön fejezetben felvázolja a világot, amiben a szereplőit mozgatja, másrészről nem próbál meg új lényeket faragni, hanem előhúzza a kalapból a már jól ismert – és bizonyos esetekben az elcsépeltségig használt – vámpírt és farkast, valamint a sötét, rémisztő történetek elmaradhatatlan állatait, a medvét és a hollót.

Mielőtt azonban „sablont” kiáltanánk, gyorsan le kell szögeznünk, hogy ilyenről szó sincs. Ugyanis Anne Bishop kerül minden mozzanatot, ami a klisék szakadékába taszíthatná a történetet, így ezeket a lényeket egészen új oldalukról ismerhetjük meg. Az írónőnek pedig egy nagyon szép belépő ez a regény a magyar olvasótábor felé, ugyanis – habár külföldön már tíz fölött van a kiadott könyveinek a száma – itthon ez az első megjelenése.

Maga a világ, amiben a lények mozognak, viszonylag átláthatóan épül fel, mégis rendkívül összetett. A föld területekre oszlik, amit a terra indigene-k, vagyis az őslakos lények uralnak. Ők Udvarokban laknak (minden területnek van egy Udvara), és a földjeiket bérbe adják az embereknek (akiket majmoknak neveznek, és tápláléknak tekintenek). Az Udvarban alapesetben csak terra indigene lények tartózkodhatnak (rengeteg féle, a területen belül kisebb körletekben élnek), a regény Udvara – Lakeside – azonban nyit a majmok felé, és bizonyos üzleteket ők is látogathatnak. Nem humánusságból, pusztán érdekből. Ide érkezik a semmiből a titokzatos Meggie, akinek nincs prédaszaga, ezért gyanús. Hamarosan fény derül a titkára, a lány ugyanis vérpróféta, vagyis ha megvágja magát, vagy sérülés keletkezik a bőrén, akkor látja a jövőt. És ez bizony nagyon sok pénzt ér, ez adja a történet fő cselekményszálát.

Habár tényleg minden tekintetben kiváló regényről van szó, az első nagyjából két fejezetért küzdeni kell. Nem azért mert ne lenne jól megírva, vagy kevésbé lenne érdekfeszítő, mint a történet további része, sokkal inkább azért, mert a szerkezet miatt gyakorlatilag minden nevet, teremtményt (kivéve Tess kilétét), helységnevet és viszonyrendszert megkapunk ez alatt a nagyjából 40 oldal alatt, ami első olvasatra olyan mértékű információ, amiben az ember kis híján elveszik. Itt siet a segítségünkre a könyv elején található felsorolás és néhány térkép, ami segít kiigazodni ezen az ingoványos talajon. Mégis, nagyjából a regény közepére kezdenek kitisztulni a viszonyok, addigra válik egyértelművé, hogy ki melyik oldalon áll.

Merthogy ez az, ami tisztán kiviláglik, ami megmásíthatatlan ebben a történetben: nincs átpártolás, nincs árulás, csak jó és rossz oldal. De melyik melyik? Ez az, amit a regény az olvasó döntésére bíz – mindegyik szereplőnek megvan ugyanis a maga igazsága. Ha meg is történik, hogy az egyik figura a másik oldalnak kezd segíteni, általában tudatlanságból teszi, ez a nem tudás pedig szervezőelvvé kezd válni, ahogy haladunk előre az időben és a történetben. Itt ugyanis nem kapják készen a megoldásokat a karakterek, maguknak kell kibogozniuk a szálakat. Ez a regény tökéletesen rávilágít arra, hogy nem gyengít egy erős, vezérkarakteren, ha hibázik, ha esendő tulajdonságai is vannak, vagy ha nem tud valamit. Sőt, élőbbé válik tőle a figura, és minden megszerkesztettség ellenére elhisszük, hogy előfordulhatna, hogy befolyásolják és átpártol a másik csapathoz.

Olyannyira működik ez a történetszerkesztés, hogy néha még az is megfordulhat a fejünkben, hogy maga Simon a tégla, és tesszük mindezt annak ellenére, hogy a folyamatos narrátori perspektívaváltásoknak köszönhetően belelátunk a fejébe.

A karaktervezetésre egyébiránt nem lehet panasz. Anne Bishop nagyot kockáztat Meggie-vel, és jól dönt. A lányt ugyanis mindenki megszereti, azonban ennek ellenére mégsem válik az olvasó számára szerethetővé. Az ok pedig abban lelhető fel, hogy nem egy olyan esendő embert kapunk főhősnek, akiért izgulni lehet, hiszen már a történet legelején egyértelmű, hogy fel fogja magát találni és beilleszkedik. Amiért viszont mégsem taszít el a regénytől az abban keresendő, hogy az a tudatlanság és tisztaság, amivel ő belép az Udvarba, magával hozza a megismerés lehetőségét. Az olvasó tehát együtt fedezi fel vele a világot még úgy is, hogy már van két fejezetnyi előzetes ismerete róla.

Szintén nem a pozitív hős szerepében tetszeleg Simon, a Farkas, aki az egész Udvar feje, és aki befogadja Meggie-t. Ám az ő pozitív kicsengése abban rejlik, hogy az elsőre negatívnak ható farkastulajdonságok mellett igazságos. Ez az igazságosság viszi előre a döntéseiben, és ettől lesz állati mivoltában is emberszerű. Ráadásul megcsillan előttünk egy kibontakozó szerelem lehetősége is, ami bár nem fejlődik a férfiban a szimpátiánál tovább, mégis meglengeti előttük egy potenciális irány alternatíváját.

Ezekkel a tulajdonságkeverésekkel Anne Bishop az egész műben előszeretettel játszik. Mint ahogy szívesen ruházza fel a „tipikus” lényeket olyan tulajdonságokkal, amikkel máshol nem, vagy csak ritkán találkozunk (ilyen például az, hogy a vámpír nem csak harapással tud vért szívni). Máskor viszont kifejezetten felnagyítja az állati jellemzőket, ezzel adva egészen más színezetet a karakternek (a holló vonzódása a fényes dolgokhoz).

Vannak persze dramaturgiailag gyengébb pontjai is a regénynek, amikor csodával határos módon megjelenik egy-egy olyan lény – mondhatjuk itt akár az emberalakba bújó Elementálisokat –, aki pont meg tudja menteni őket a rájuk leselkedő veszélyektől. Minden banalitásuk ellenére azonban kellenek ezek a nyugvópontok, amikor egy kicsit elhihetjük, hogy Meggie önjóslata – miszerint az Udvarban fog meghalni – mégsem teljesül be.

A jó történetmeséléshez persze hozzátartozik, hogy Bozai Ágota kiváló munkát végzett a fordítással. Remek érzékkel találta el, hogy mit ültessen át magyar nyelvre, és mi az, ami angol eredetiként meghagyva – ilyenek például a klánok nevei, mint a Wolfgard vagy a Beargard – beszédesebbek, mintha kitalált volna valami frappáns megfelelőt. Egyedül a cím az, ami kevésbé állja meg a helyét, az eredeti Written in red, vagyis Vörössel/vörösben írva ugyanis Meggie vérprófétaságára utal, arra, hogy a vérével „írja” a jóslatokat, ezt pedig csak nagyon áttétesen lehet a „betűkre” vonatkoztatni.

Attól azonban, hogy a cím egy kicsit félrecsúszott és vannak banalitást súroló töltelék-megmenekülések, a Vörös betűkkel egy jól felépített, szerethető és izgalmas regény, és olyan embereket is magával tud ragadni, akik egyébként nem rajonganak a fantasyért, vagy nem tartozik az érdeklődési körükbe a műfaj.

Anne Bishop: Vörös Betűkkel
Twister Media, 2016, 512 oldal

Írta: Vass Antónia

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts