2017. január 10-én került bemutatásra a Pesti Magyar Színházban az utóbbi évek egyik legsikeresebb magyar monodrámája: Visky András Júliája Szabó K. István rendezésében. A monodráma Ráczkevei Anna előadásában egy gulágba zárt asszony élettörténete, ami a legszebb szerelmi háromszög Kleopátra óta.
A mű alcíme: Párbeszéd a szerelemről. Csak egyetlen színész van a színpadon, csak egy ember szájából hangzanak el szavak, mégis párbeszéd. Meghitt a légkör, látni az arcot, Júlia arcát Ráczkevei Anna vonásain. Csupán a koporsó, felette egy viharvert lámpa, benne a fény. A fény, ami Te vagy, az, aki némán hallgat, s közben mégis válaszol. Reszkető ujjak érintik a villanykörtét, s szinte hallani, ahogy az „Itt vagy?” reménykedő kérdésre sziszegve felel igennel a fény.
Júlia szerelmi háromszögben áll Istennel és pap férjével. Szentháromságszög. Gyönyörű ez a szerelem, ez a megtörhetetlen, soha el nem múló szeretet. A hűséget rongyok alatt rejti egy ujjon két jegygyűrű, jelzi, hogy elszakítva is egyek, akik valaha eggyé köttettek. Júlia és férje Keletre szöktek, Keletre, amikor mindenki Nyugatra ment. Hiszen Istennek most Keleten van dolga. Istent követi a férj, a férjet az asszony, az asszonyt a gyerekek, s most ki tudja, él-e a férj? És a gyerekek… A gyerekek csak esőben tudnak zuhanyozni, s kétségbeesetten próbálják életben tartani az anyjukat. „Fölém hajol egy tizenkét éves Jézus. Jézusom, ez a fiam!”
De Júlia haldoklik. „Odaadom magam, vigyél, Halál Asszony, vigyél, vigyél…” A lét legszélén billeg, ott, ahonnan már valóban látni az Istent, azt, akit Jurij Gagarin hiába keresett az űrben.
A Júlia lenyűgöző alkotás mind az író, mind a rendező, mind a színésznő részéről. A monodráma mindig nagy kihívás, hiszen egyetlen nézőpont létezik, egyetlen ablak, amin a dráma bemutatható. Júlia ablaka tág, hisz benne lakoznak a gyermekei, a férje, a Biblia, Shakespeare és maga Isten. A szavaiból hallani, hogy ő kap választ, neki szólnak, ő látja Halál Asszonyt a folyó szélén, akinek olyan ismerős és mégis rettenetesen idegen az arca. Ráczkevei Anna magára ölti Júliát, s pontosan illik rá a jelmez.
Szabó K. István nemcsak rendező, de látványtervező is ebben a darabban. A szín a nyitott, ócska fakoporsó, a villódzó lámpával. Legnagyobb játéka a fény és egy drótszál, amin sietve futnak Júlia ujjai, hátha lebillen a lét széléről valamelyik irányba. „[…] vigyél, Halál Asszony, vigyél, vigyél…” A világítással nyitja és csukja a teret, olyan könnyedén húzza egyik plánból a másikba a színésznőt, mintha filmet rendezne. A Sinkovits Imre Színpad apró tere megengedi azt a bensőségességet, lehetőség van élni a plán eszközével. Júlia két keze a dróton, függeszkedik, mögötte csak a sötét, akár egy áthatolhatatlan fekete fal. A fény puha és látni a gulágba zárt asszony szerelmes szemeit.
Visky András saját családjának tragikus történetét zárja szópalackba, s állít méltó emléket szülei sorsának. Az édesapja, Visky Ferenc református lelkész Erdélybe szökött a II. Világháború után feleségével, hogy itt hirdesse az Igét. Az 1956-os tisztogatások során zárták börtönbe huszonkét év ígéretével, s feleségét, Sollich Júliát gyermekeivel együtt a Duna-delta gulágjába szállították.
Értük szóljon a dal.
„Énekelnek,
hallod?
Énekelnek a gyermekek,
végre.”
Írta: Veréb Árnika
Fotók: Szedő Iván
Az idézetek Visky András: Júlia – Párbeszéd a szerelemről c. drámájából származnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése