A Gulag-emlékév feldolgozása táncban

„Minden történelmi esemény esetében igaz, hogy emlékezete megelőzi tudományos feldolgozását.” – írja Mitrovits Miklós az 1956-os emlékévről, de a megállapítás egyetemes jellege miatt a 2015-ben meghirdetett és 2017 februárjáig meghosszabbított Gulag-emlékév kapcsán szintén helytálló. Az emlékév programsorozatában különböző tájékoztató előadások szerepelnek, amelyek segítenek a több, mint 70 éve történt események megértésében. Szakdolgozatok, doktori disszertációk születnek sorra e téma kapcsán, hogy a tudományos feldolgozottság utolérje az átélő, együtt érző emlékezetet. Az emlékév Mementó című előadása a Duna Művészegyüttestől, szemben a többi esemény ismeretterjesztő céljaival (lévén, táncelőadásról beszélünk), a szociális érzékenyítés feladatát vállalta magára – és ezt tulajdonképpeni sikerrel teljesítette.

A Mementó, ahogy azt az egzakt alcím is mutatja, egy: „táncszínházi előadás a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékére”. A darabot egy harmincperces beszédsorozat előzte meg, mely során felszólalt Ertl Péter a Nemzeti Táncszínház igazgatója, Rétváti Bence az Emberi Erőforrások Minisztériumának parlamenti államtitkára, valamit Szabó Laci bácsi, Gulag-túlélő. A beszédek lényege a mementó kifejezés körül forogtak, az emlékezés szerepére hívták fel a figyelmet, ami segít a történelmi traumák feldolgozásban, illetve Rétvári államtitkár úr beszédében (érthető okokból, megszokott intencióval) erőteljes hangsúlyt kaptak az aktuálpolitikai felhangok. Ezeket a beszédeket azért fontos jegyezni (még ha nem is mutattak túl a frázis-csattogtatáson, illetve azon a nagyon kelet-európai hozzáálláson, hogy minden traumára csak emlékszünk, de nem lépünk rajtuk túl), mert fontos része volt magának az előadásnak: enélkül értelmezhetetlenné vált volna maga a koncepció.


Az előadás izgalmasnak mondható, hiszen a Duna Művészegyüttes profiljában inkább a néptánc dominál, viszont a darab során sok esetben ezt a koncepció alá rendelt eszközként használták, mellyel kifejezésre jutottak az elnyomás tünetei. A Lendvai Károly tervezte videók, melyek a színpad mögötti falra vetítve a táncnak magának atmoszférát adott, helyenként pedig nagyon erős képekkel „színezve” a reménytelenség színpadon való ábrázolását. A vetítés egyetlen hibája az a közel 2-3 perces képsor volt, amikor a kamera vonatsínek között halad, ez óhatatlan konnotációkat idézett a Holokausztról, ami elég nagy zavart okozott.

A színpad körül rácsokat imitáló zsinegháló futott végig, így ebben a bezárt közegben kellett a táncosoknak mozogniuk. A mozgásanyag lényegében a megfeszített munka által szenvedő emberi fiziológia szimptómáit idézte meg, nem hiányoztak a menetelésnek, az erőszaknak, a segítségnyújtásnak és az összefogásnak a mozgásba integrált metaforái. Tehát, azt a retorikát használta az előadás, ami a XX. század legnagyobb kataklizmáinak a feldolgozásához már eddig is beváltak, e tekintetben Juhász Zsolt rendező-koreográfus nem volt túl innovatív. Viszont emlékezetes jelenete a darabnak, amikor az egész társulat egy nagy csoportba tömörülve a színpad szélén, hangtalanul üvöltöznek a nézőknek (a nézőkkel). Egészen felkavaró látvány, a zene elnémulásával külön artikulálva is van és meg is lehet érteni az üzenetét, azt, hogy a Gulagon szenvedő emberek segélykiáltása süket fülekre talált, hogy a Gulagról hazaérkezők nem mertek, nem tudtak, nem akartak beszélni a szörnyűségekről, ugyanakkor ez a jelenet is egy nagyon veszélyes emlékezéspolitikai felfogást kommunikál. Mégpedig, hogy a múltban elszenvedett igazságtalanságokon a társadalom nem hajlandó továbblépni. 

Ugyanezt az üzenetet lehet felfedezni a darab struktúrájában, körkörös szerkesztésében is. A nyitó jelenetben a társulat tagjai összekapaszkodva a színpad elejére vonulnak, ezzel mintegy magát a játékteret zárják le, negyedik rácsként. Az első mozdulatokkal egy-egy táncos ki akar törni e rács közül, de csak annyira képes, hogy kilessen belőle, mindig visszaszorítják a társai. Indokolt és nagyon kifejező kép, amely a teljes elszigetelődést és a reményvesztettséget metaforizálja, jó alapja a Gulag szörnyűségeinek a prezentálására. Ugyanakkor ahhoz, hogy e szörnyűségek valóban feldolgozhatóvá váljanak, a továbblépés a legszükségesebb komponens – emlékezni muszáj, de bosszantóan értelmetlenné válik, ha ez a jelenünk rovására megy. Az Előadás vége felé a borongós, meditatív zene (Szokolay „Dongó” Balázs és Burány Béla munkája) átvált egy vidámabb hangvételű, boldogabban csengő népzenére és a reménytelenül a színpadon menetelő tömegből kiválik egy pár és önfeledten táncolni kezd. E boldogság, természetesen nem tarthat sokáig, szétválasztják őket, a zene újfent szomorúvá borul el – minden folytatódik elölről. Az utolsó képben újra bezárják a színpadot, a megbékélés utolsó lehetőségével. 


A Gulag-emlékév, de minden emlékév szerves része egy társadalom működésének, a társadalmi önazonosság kialakulásának. Valóban tisztában kell lenni az elszenvedett igazságtalanságokkal, le kell vonni a helyes konzekvenciákat és minden erővel azon kell lenni, hogy ne ismétlődhessenek meg a történelem bizonyos borzalmai. A Mementó legnagyobb tévedése, hogy csak az emlékezői szerepet merte felvállalni és közel 70 év távlatából sem engedte meg a továbblépést.

Írta: Nagy Balázs Péter
Fotó: Duna Művészegyüttes

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts