Súgópéldány

A legendás betyár, Rózsa Sándor elevenedik meg a k2 Színház Sömmi című előadásában, amely február 23-tól látható a Jurányi Házban. A Cserna-Szabó András regényéből készült adaptáció a fizikai színház eszközeivel nyúl a történethez. A betyárokról és a független színházak helyzetéről a darab rendezőjével, Hegymegi Mátéval beszélgettünk.

A Katona József Színház után ezúttal egy független társulattal, a k2 Színházzal dolgozol. Miben különbözik az alkotói folyamat a Sömmi esetében?

Sokban, mert egyrészt azok, akikkel dolgozol, nem egy nagy társulat kis szegmensét jelentik, hanem az egész csapatot. Másrészt itt nincsenek díszítők, nincsenek szervezők, hanem mindent a társulat maga csinál – mi fogunk díszíteni, mi fogunk utána felmosni. Más a próba is: ahol vagyunk, az az ELTE egyik volt terme, ami most színházi térként funkcionál, de mégsem az. Illetve az ember más mennyiségű pénzből gazdálkodik, figyelnie kell, hogy mennyi díszlet lehet, mert nem tudjuk tárolni, szállítani. Ezek csupán mind-mind pici részei az egésznek, mert közben meg ott van az is, hogy nem 10-től 2-ig próbál az ember, mint egy kőszínházban, hanem ha azt gondoljuk, hogy 10-től este 8-ig dolgozunk, de 6-kor elfáradunk, akkor az nem baj, ez a része tulajdonképpen lazább. A munkamódszerben viszont szerintem nincs különbség. Az ember a színészekkel, a tervezőkkel és a stábbal együtt ugyanúgy a lehető legjobban próbál egy problémakört, egy anyagot körüljárni, és a legjobban megfogalmazni. Talán itt bátrabban lehet kísérletezni olyan szempontból, hogy nem egy fix nézőbázisa van, mint mondjuk egy kőszínháznak, ami hosszú idő alatt kiépül. Bár ott is lehet valamelyest tágítani érdeklődési kört, mégis meg kell felelni annak a közönségnek, aki odajár. Itt a független szférában sokkal inkább az van, hogy egy előadás megtalálja a nézőjét, hogy ki az, aki bejön erre a darabra.

A Sömmivel kiket akartok megszólítani?

Rendezőként én nem egy külön korosztálynak, vagy bizonyos embereknek szánok egy előadást, inkább egy problémakört, egy mondandót keresek, ami megtalálja adott esetben azokat az nézőket, akiket ez érdekel. Önmagában Rózsa Sándor sztorija az idősebb korosztálynak azért lehet fontos, mert hozzájuk közelebb áll vagy több filmet láttak erről korábban, többet tudnak Rózsa Sándorról, míg az előadás – illetve Cserna-Szabó András – nyelve viszont mégiscsak fiatalosabb nyelv, egy „eastern”, vagyis egy olyan western, ami nálunk a pusztán történik. Ez olyan fura zsáner a filmhez hasonlítható nyelvezetével, ami több korosztálynak lehet izgalmas.

Hogy találtál rá a darabra?

A történet maga mindig érdekelt, de eleget soha nem tudtam róla. Aztán 2015 szeptemberében kijött a regény, és ennek kapcsán az Origón megjelent egy cikk, azt olvastam először. A könyvről csináltak egy nagyon jó trailert is, ahol meg lehetett hallgatni a mű nyelvezetét, és egyszerűen annyira beleült a fejembe, hogy ez mennyire közel van ahhoz a fajta dologhoz, ami engem érdekel, amihez szívesen hozzányúlnék. Amikor a k2-s srácok megkerestek, hogy szeretnék, ha dolgoznék a csapattal, akkor úgy döntöttünk, hogy a társulatnak jó lehet, ha egy ilyenfajta nyelvvel kísérletezünk.

Tudatos, hogy kortárs műveket választasz? Egyszerűbb ilyen darabokkal dolgozni, mint a klasszikusokkal?

Valamiért az utóbbi időben szinte mindig regényekhez nyúlok, és azt adaptálom színpadra. Valószínűleg azért, mert sokkal több a lehetőség benne, meg tudom keresni a magját és ezt szűkíteni. Nagyon érdekel az, amihez még nem nyúlt senki. A Bádogdobot Magyarországon még nem csinálták, külföldön sokszor, és izgatott, hogy mit tudok belőle kihozni. Ugyanez a Sömminél is igaz, az tulajdonképpen ősbemutató, de lényegében nem tudatos a döntés. A következő munkám például a Peer Gynt lesz, ami nem kortárs, de valahogy az is egy sokkal szélesebb anyag. A klasszikusok esetében az a nehézség, hogy az ember új dolgot akar csinálni, de már mindent csináltak. A darab igazságát keresed, és lehet, hogy egyszer csak ugyanabba futsz bele, amit már valaki megtalált. Az ember mindig más akar lenni. Az anyagot akarja a lehető legjobban elmondani, miközben nem akar hasonlítani másra.

Kortárs művel dolgozol, ám a történet mégis a múltba kalauzol. Mitől válik számunkra mégis aktuálissá?

Ami izgalmas ebben, hogy Cserna-Szabó nagyon jól fogja meg azt, hogy ezek a 20-22 éves srácok, akik együtt betyárkodnak, fosztogatnak, tulajdonképpen csak a saját szemléletük szerint tesznek igazságot. Ezeknek a fiatal embereknek nincs igazából jövőjük, vagy nincs mibe kapaszkodniuk. Periférián vannak mindannyian és ebből áll össze egyszer csak egy olyan csapat, ami elkezdi élhetővé tenni a környezetet, megpróbál jobb körülményeket kiépíteni maga körül. Mert ezen a pusztán – és ezért is az a címe, hogy Sömmi – tulajdonképpen semmi nincs. Aztán sajnos átcsúsznak abba, hogy nem csak igazságtétel lesz belőle. Ez nem egy Robin Hood-story, hanem egy iszonyatosan erős visszaélés, és Rózsa Sándor elborulása, hogy miként fosztogat és gyilkol.

A betyárok tulajdonképpen bűnözők, mégis a mai társadalom majdhogynem pozitív képet fest róluk. Mi lehet az oka annak, hogy máshogy gondolkodunk róluk?

Egyrészt Rózsa Sándor nekünk egy csodálatos legendánk, már ezért is közel áll hozzánk, másrészt ezek a betyárok abból indulnak, és azt képzelik, hogy ők igazságot szolgáltatnak, azokon állnak bosszút, akik sanyargatják vagy uralkodnak az egyszerű embereken, szegényeken, parasztokon. Csak aztán ez teljesen önös lesz. Tehát amiért elindul, azzal egyet tudunk érteni, viszont az eszköz, amivel teszi, és amivel bosszút áll, azzal már nem, az büntetendő. 

Minden „maisága” ellenére Rózsa Sándor története mégiscsak régre nyúlik vissza. Van benned aktualizálási szándék?

Csodálatos az, amit a Cserna-Szabó megfogalmaz a nyelvvel. Tulajdonképpen ez egy epikus leírás, mint például a Toldinál, de közben mégis van benne egy fiatalosabb, tempósabb ritmikusság, amitől azt gondolom, hogy nem kell aktualizálni, maira írni. Mozgásszínházzal foglalkozom, ami tulajdonképpen ugyanúgy egy költői nyelv, és folyamatosan stilizál, elrajzol, miközben megpróbálja a történetet lefesteni, testtel kifejezni. Ez központi eleme ennek az előadásnak.

Hogyan lehet Cserna-Szabó András fiatalos nyelvezetét a fizikai színházzal visszaadni?

Nagyon közel áll hozzá. A leíró szövegeket sok helyen meghagytuk mesélésképpen, tehát nem dramatizáltuk olyanformán a szöveget, hogy át lennének írva teljesen a jelenetek. Sok az elmesélés, a tájleírás, ez az epikusság megmaradt. Ennek viszont az a hozadéka, hogy stilizálni kell, mert ha elmondom, hogy én megölellek, azt az ember nem mutatja meg kétszer. A testtel, a viszonyokkal, a helyzetekkel a térben folyamatosan másképp próbálunk jelentést tulajdonítani ezeknek a helyzeteknek. 

Fizikai színházról beszélünk, viszont a k2-es társulat kivétel nélkül prózai színészekből áll. Miben különbözik a próbafolyamat így, hogy egy új kifejezési formával dolgoztok?

Ismerem a csapatot régebb óta, de most dolgozunk először együtt. Folyamatosan tréningezünk a próbafolyamat alatt, főként erőnléti, koncentrációs feladatokkal. Ezzel a fajta nyelvvel, amit most keresünk, konkrétan a legtöbben még nem találkoztak, de mozgást mindannyian tanultak az egyetemen. Ilyen szempontból tehát nem idegen számukra, de az előadásaikban még nem használták, így valamiképpen ez most mégis más lesz.

Készítette: Vass Antónia

Fotók: Slezák Zsuzsi