Nina Jacques darabja, a The Woods fontos üzenetet hordoz: generációkat köt össze, a húszas éveikben járó szárnypróbálgatókat szüleikével és az utánuk jövő tizenévesekével. A közös nyelv a zene, a mozgás – vagy éppen a mozdulatlanság – és azok az érzelmek, melyek kivétel nélkül fel-fellángolnak mindenkiben, legyen akár idős, akár fiatal. A Prágai Előadóművészeti Egyetem Színművészeti Karának (DAMU) előadását kétszer játszották a FACT második napján.
A The Woods nem akar világmegváltó tanulságokat levonni, nem próbál elnagyolt életigazságokat pufogtatni. Mesél, méghozzá olyan ismerős motívumokon keresztül, amik felsejlenek gyerekkorunkból, és amik ebben az új kontextusban egészen máshogy szólalnak meg. Felismerni véljük az Alice Csodaországban, vagy éppen a Piroska és a farkas motívumait, ahogy átjárják ezt a hol komolyabbnak, hol könnyedebbnek ható darabot. Mégsem holmi újraértelmezést kapunk. Sőt, azt sem mondhatnánk, hogy önéletrajzi dráma elevenedik meg előttünk – holott Nina Jacques a saját kamaszkori élményeit vette alapul a rendezés során.
Furcsa látlelet ez a korról, amiben élünk, a szinte díszlet nélküli tér lehetővé teszi, hogy kizárólag arra figyeljünk, ami fontos: az emberre és arra, ahogy a másik emberrel bánik, ahogy gondolkodik, beszél róla. Látjuk megelevenedni a közöttük egyre növekvő távolságot, ami túlnő a Padlás kis terén, ami összenyom minket is.
Katherine (Maelane Auffray) egy végletekig leegyszerűsített történeten keresztül beszél meglepő nyíltsággal a kamaszkorral járó nehézségekről, arról, ahogy megkérdőjelezi önmagát, a nemiségét, a saját szerepét a világban. Szinte a szemünk előtt válik érett nővé, és úgy csendesedik le körülötte a háborgó világ is.
A töklámpások baljós árnyakként himbálóznak, mintha útjelzőként szolgálnának az útvesztőben, ám ebből az erdőből nincs kijárat. A rengetegen való átkelés egyfajta beavatás, a tapasztalás színtere lesz, amin túl kell jutni. Jellegzetes kísérőmotívum a zene, ami Katherine életében, akárcsak Ninánál, fontos szerepet tölt be. Maga a fiúcsapat keresése is nagyon erős jelkép, hiszen a zenekar jelenti azt az inspirációt, ösztönző erőt és hitet, ami kivezeti a lányt az elveszettségből. A zene lesz az az összekötő elem, ami mentén a darab képes szólni mindenkihez.
A lány útja során felbukkanó árnyak nem mások, mint a saját démonai. Ezek legyőzése is hozzásegíti őt – és vele együtt a nézőt is – egy végső tanulság megtételéhez. A fokozatosan kibomló és minden aspektusukban mást jelképező alakok remekül reprezentálják a lélek félelmeit, a kamaszból felnőtté váló lány vívódásait és kétfejű alakban testet öltő identitásbeli bizonytalanságot. Mégis, mintha pont ez a patikamérlegen mért, hajszálpontos szimbólumrendszer tenné az egész történetet kiszámíthatóvá, sőt már-már didaktikussá. Szinte előre tudjuk, hogy Katherine az elé gördülő akadályt le fogja győzni, és még ha a kiválóan megkomponált fényjáték segít is abban, hogy engedjük magunkat végigvezetni az erdőn, a cselekmény jellegéből adódóan nem tud biztos alapot nyújtani a darabnak. Az egyszerűség ezúttal nem segítség lesz, sokkal inkább gyengíti a jeleneteket.
Minekutána a darab kissé kibillen abból a miliőből, amiben született, az egyetlen táptalajt maga a drámaszöveg jelentené. Úgy tűnt, hogy valóban verbális síkon az előadás képes kilépni a szimbolikus világ okozta didaktikusságból. Legalábbis a cseh nézők számára a darab humora, mondanivalója minden pillanatban tisztán érthető és magával ragadó volt. Sajnálatos módon azonban a nyelvi nehézségeket nem sikerült kellőképpen áthidalni, így a magyar közönség számára csupán a szimbólumok felfejtése maradt, ez pedig azt eredményezte, hogy azok a finom gesztusok, apró kikacsintások, amik a mozaikdarabkákat helyrebillenthették volna, elvesztek a nyelvek rengetegében.
Írta: Vass Antónia
Fotók: odryszinpad.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése