„Ott áll az Istenszéke magosan a Maros fölött. Egyik oldalán a sokágú Galonya, másik oldalán a Bisztra-patak, s mögötte a Kelemen csúcsai. Persze, ma már ott sem olyan a világ, mint akkor volt, midőn az Isten pihenni leült volt a hegyek közé”. Wass Albert kultikus története, A funtineli boszorkány a hit regénye. A számtalan fordítást megélt többkötetes művet ezúttal Kerényi Imre állította színpadra az Újszínházban.
A rendezés legnagyobb erénye – és egyben hátránya is –, hogy a klasszikus hagyományokhoz nyúlik vissza, és mind játékstílusában, mind történetvezetésben ezt a vonalat igyekszik követni. Így az előadás nélkülöz minden olyan technikai és értelmezési megoldást, ami egy kortárs színház szimbólumrendszerének sajátja. Nincsenek dinamikus, gyorsan váltakozó eseménysorok, a darab lassan csörgedezik a percek medrében. Csak történetmesélés van, a legapróbb részletekig kidolgozott karakterekkel. Egy ilyen közegben kifejezetten furcsának hat a vörös fénybe vonódó föld, vagy a kék lézerfénnyel körvonalazott vasúti alagút képe, amit kétségtelenül modernizálási kísérlettel építettek bele az előadásba. Annak ellenére válik ez a megoldás kizökkentő elemmé, hogy indokolt ilyenformán hangsúlyozni egy-egy pillanatot. Mégis, sokkal inkább az előadás részének érezzük a letisztult, pusztán a szövegre és a helyzetre építő részeket még akkor is, ha egy jó pár évvel ezelőtti irányzat elevenedik meg általa.
A funtineli boszorkány mesének indul, ám semmi mesei nincsen benne. Az első másodperctől az utolsóig élet-halál harcot látunk, egy öntudatra ébredő fiatal lány gyötrelmes sorsának beteljesülését, jövőjének elkerülhetetlen megvalósulását. Jóslatként dereng fel előttünk a jövendő, egy vásári cigányasszony (Timkó Eszter) olvassa ki Nuca (Pikali Gerda) tenyeréből a „hét halált”. Ekkor még felsejlik a halvány remény, hogy a vásárban elmormolt szavak csak lehetséges útirányt jeleznek, hiszen Nuca boldog: ahol leszállt a sárga pillangó, ott felépült a furcsa ház, megtalálta a boldogságot Gáspár oldalán, és bár a jelet a homlokán viseli és két ember meghalt „aki szerette és akit szeretett”, mielőtt rátalál a szerelem, mégsem gondoljuk egy percig sem, hogy az átok sújtott le rá. Mert a történet valamiképpen elhiteti velünk, hogy Nuca meghasonlott elméje játszik velünk csupán, hogy az írni és olvasni nem tudó lány hite nem több, mint puszta fanatizmus. Hogy valódi hatalom van a kezében, arra csak a történet második felében döbben rá az ember.
Minden meseisége ellenére a darab komoly témákat feszeget. A nők helyzete és az ellenük elkövetett sérelmek, a gyilkosság, az emberi gyarlóság, a hit és a haza elvesztése mind-mind központi témájává válik az előadásnak. Súlyozását tekintve háttérbe szorulva, ám mégis valamiképpen minden fölé helyezkedve visszatérő motívumként van jelen az épülő vasút képe, ami egyszerre fonódik egybe az ellehetetlenüléssel és az otthon biztonságának lebomlásával. Ez párhuzamba állítható Wass Albert akkori életkörülményeivel – hiszen A funtineli boszorkányt amerikai emigrációja alatt írta. Nosztalgikus képek elevenednek meg tehát, ahogy leírja az érintetlen természet szépségét, gazdagságát, amire sötét árnyként kúszik rá a rombolás képek. Ezt a széteső ábrándképet az előadás is igyekszik visszaadni, így meglehetősen szöveghű narrációval találkozhatunk.
Kerényi Imre valamiképpen mégis érzi, hogy 2017 közegében ez a fajta tűpontos történetmesélés csupán az ezen szocializálódott, idősebb közönségréteget érinti meg igazán, ezért mesterien mossa egybe a történet különböző síkjait. A külső objektív narrációtól Nucán keresztül fokozatosan jutunk el a konkrét eseményekig, sőt nem állunk meg a puszta kronologikus elbeszélésnél, hanem a lélek mélyébe hatolva az előadás bizonyos részein majdhogynem puszta érzelmi impressziókból táplálkozhatunk csak. E háromféle körüljárása a „hét halálnak” adja ki a történet egészét és tartja a valóság talaján az eseményeket.
Pikali Gerda Nucaként fokozatosan válik szende, világot nem értő és annak működését nem sejtő kislányból érett nővé, aki meghalni is képes lenne egy csepp boldogságért. Bár egy szerelme után síró lányt, egy sorsában rendületlenül hívő nőt és egy életét a gyerekéért feláldozni képes anyát látunk megelevenedni, ezek az alakok csupán szimbólumként működnek a történetben, egy-egy jelképét jelentik Nuca beteljesületlen vágyainak. Ezeket az ábrándokat pedig, ahogy ráébred saját erejére, fokozatosan el kell engednie. Nem véletlen, hogy a gyermeknek a darabban nincs neve – a regényben beszédes módon Gáspár ő is –, ugyanis a regény szimbolikája valamelyest erre épül.
Az előadás nem tartja fontosnak külön hangsúlyt fektetni a nevekre, azonban az tisztán kitűnik, hogy mindegyik név egy-egy fő tulajdonságot takar, Éltető Gáspár pedig azzal, hogy a fia is ezt a nevet viseli, maga is szimbolikus jelentést kap. A Gáspárok fogják jelenteni Nuca boldogságának megtestesülését, ami egyszerre édes és keserű, és elválaszthatatlan tőle. Ez lehet az oka, hogy még feleszmélésében is feltétlen hittel várja a zsarnok és csalárd kedvest.
Bár a történet szempontjából kevés megmozdulás jutott neki, kétségtelenül a legmeghatározóbb szereplő maga a cigányasszony, aki átokként olvassa ki Nuca tenyeréből boszorkány-sorsát. Timkó Eszter fekete kísértetként táncol át a darabon, minduntalan figyelmeztetve minket a jóslatra. A színésznő ügyesen lavíroz a történet útvesztőjében, egy pillanatra sem engedve, hogy a darab drámaisága és feszessége megbomoljon. Remek arányérzékkel tálalja a néző fejében élő cigány jövendőmondó képét, és vegyíti azzal a komolysággal, amit egy ilyen súlyú valódi jóslat megkíván. Ezáltal egy másodpercre sem érezzük, hogy valamiféle groteszk karikatúrát látnánk, a karakter tökéletesen belesimul a darab idillt és drámát elegyítő világába.
Kerényi Imre úgy nyúlt ehhez a történethez, hogy miközben hűen leképezi a regényt, és egy hagyományos színházi kifejezésmóddal operáló előadást hoz létre, egy másodpercre sem merül fel bennünk a kétely, hogy ezt a darabot modern eszközrendszerrel kellett volna színpadra állítani. Sőt, olyanformán egymásba olvasztja a Wass Albert világát és az alkotási módot, hogy bántóan idegennek hat minden olyan elem, ami nem ebbe a világba simul bele.
Írta: Vass Antónia
Fotók: Újszínház
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése