KSZF – Toronyugrás a „dolgok” alá

2017. február 07-én az Újszínház által rendezett Keresztény Színházi Fesztivál keretein belül egy rendkívül különleges előadás került a Bubik István stúdiószínpad négy sötét fala közé. A Dolgokról egy földi szellemnek a Kézdivásárhelyi Városi Színház produkciója, és a zene, valamint a vers olyan összefonódását valósítja meg, amelyre nincs jobb szó a varázslatnál. 

A rendező, Kolcsár József, aki a koncert megálmodásán túl magára vállalta a szószóló szerepét, azt a nehéz prófétai szerepet, ami az előadás szöveghangjaként közvetíti Fekete Vince erdélyi költő verseit. Itt a „versmondás” kilép a kötelező formákból, ahogy a koncert minden perce a műfaji határokat feszegeti. Pulzáló energia a zene és szavakba öntött tömény lélek a szó. A Bubik István stúdiószínpad fekete falainak gyufásdoboz hangulata tökéletesen alkalmas arra a kísérteties légkörre, amelyet ez az előadás megkíván. Nem könnyű az atmoszférát létrehozni, hiszen fel kell építeni egy olyan átható közeget, amilyen valaha a sámánok jurtájában lehetett, ahol nehéz füstök közt csavarogtak a múlt szellemei. Egész rituálénak adnak helyet a koncert (ha egyáltalán lehet annak nevezni) előtt, hogy a hallgatóságot felkészítsék, mintegy befogadói lélekállapotba kerüljenek. Kolcsár József a falakon túlról mondja a mikrofonba a szöveget, a szájában minden szó ízzé válik, szilárd, létező dologgá. Eközben a Mácsafej zenekar (kiegészülve Gábor Szabolcs szaxofonossal) a nézőtérnek háttal mozdulatlanul áll. Sorsdöntő pillanat ez, a szöveg látvány és mozdulat nélkül kell, hogy megálljon. Megáll. 


Amint Kolcsár József belép, a személyével viszi tovább a Fekete Vince-versek egész lényét. De nem csak a hangjával játszik, szívdobbanást imitál mutatóujjal a mikrofonon, karmok szántják az érdes felületet, recsegve karcolja egy jegygyűrű. Ugrás ez itt, hogy a dolgok alatt régen várt mély lélegzetet vehessen a szellem.

A zenei részeket, amelyek Szilágyi Domokos verseiből Ferencz Csaba szerzeményei, szinte képtelenség elválasztani a verses epizódokból, hacsak nem ragaszkodunk kizárólagosan az eszközhasználatra. Döbbenetesen olvasztották össze a két műfajt. Lassan sétál az előadás a vers és a zene közt, mintha a járda szélén lépegetne, néha az úttestre helyezve a talpat, majd megint a járdára, de olyan finoman, hogy a vállakon nem látszik a féloldalasság. Komótosan, meg-megállva egy sárga napraforgó magányában, hogy aztán az Éden poklában fusson tovább.

A hangszerek kopottak és színesek, a székek retro stílust és a felejtés nyomait hordozzák, látványban egyedül a zenészek ingjeinek összehangoltsága sejteti a tervezettséget. Minden más a maga természetességével azt a hangulatot kelti, mintha itt egy lélek véletlen rezdüléseiből folyó vándorlás testesülne meg. A színpadon nem előadókat látni – a szó hivatalos értelmében –, inkább örömzenészeket, akik egy-egy boldog, szinte mámoros pillantással konstatálják, hogy a köréjük szövődő aura valóban létezik. A másik is érzi.

Persze tervezett az előadás, nem improvizációra épül. Csalóka az érzet, miszerint egyetlen életművet dolgoznának fel, hiszen két költő, egy zeneszerző, továbbá a rendező is mind a saját egyéniségével járul hozzá az egységhez. Az életmű-hatást a láthatatlan kerettel érik el, Fekete Vince Tízezer éj című versével, amely kellően hosszú ahhoz, hogy ismétlés nélkül, ezáltal szinte felismerhetetlenül adjon keretet a koncertnek. A stílus viszont egységesít, s hiába nem él a nézőben a felismerés, hogy egyetlen vers fogja közre az előadást, a hatás mégis érvényesül.


Az előadásnak „itt és most” hangulata van. A varázslat elengedhetetlen része, hogy pillanatnyi és megismételhetetlen legyen, ennek ellenére a létrehozói újra és újra képesek közönségük és maguk köré építeni a légvárat, amely alatt egy földi szellem próbálja megismerni az emberi lélek feltárhatatlannak tetsző rejtelmeit. 

Írta: Veréb Árnika
Fotók: jegy.hu

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts