Nagy az isten állatkertje

Egy nagyregény nagy volumenű feldolgozást kíván. A József és testvéreit Thomas Mann a legfontosabb művének tartotta, az Ószövetség alig 20 oldalas történetét négy kötetben bontotta ki, a rá jellemző bravúros jellemrajzokkal és összetett emberi sorsokkal. Nem kis munkára vállalkozott az Örkény Színház alkotógárdája, amikor színre vitte a regényt.


A majdnem 1400 oldalas szöveget Gáspár Ildikó dolgozta fel, társrendezőként csatlakozva Ascher Tamáshoz. Egy ekkora terjedelmű műnél nem az a kérdés, hogy hogyan lehet mindent egybesűríteni; hanem, hogy mik legyenek azok a fő pontok és vonalak, amelyek kiemelve a történet autentikusságát megtartják, de egyben értelmezést is kínálnak.

A bibliai történet több örökérvényű kérdést is felvet, önmagában rétegelt cselekményű, amelyet a nagyregény még jobban mélyít, kibont. Gáspár Ildikó szövegében József életútjához mintegy kiegészítésül kapcsolódnak a kisebb sorsok, történetek, reflektálva a címszereplő történetszálára. Akár Jákob története, akár Támáré vagy a börtönigazgató Mai-Szahmejé, mind-mind kapcsolódik a fővonalhoz, kitekintést adva, illetve sejtetve a jövőt. 


József története önmagában is rengeteg szereplőt mozgat, főleg a hozzáadott mellékszálakkal együtt. Bár majdnem az egész társulat a színpadon van, elkerülhetetlen volt, hogy a színészeknek több karaktert is játszaniuk kelljen. Jól működő megoldás, hogy gyakran az egy színész által alakított szerepek összekapcsolhatóak, párhuzamban állnak, ezzel még tovább mélyítve a történet idejét átívelő áthallásokat – ilyen például Hámori Gabriella anya-karaktere, vagy Polgár Csaba fiatal Jákobjának és idős Józsefének dinamikája. 

A dialógusokból néha kinéző, és saját magukat narráló szereplőkkel, a meseszerű díszlettel, és Kákonyi Árpád zenéjével az egyébként súlyos, filozofáló szöveg nem veszít komolyságából – inkább emberivé teszi azt, azonosulhatóbbá.

Izsák Lili díszlete már az első percekben hangolja a nézőt, nincs függönnyel eltakarva az előadás kezdete előtt. Bár a felvonások között változik a helyszín, így szükségszerűen a színpadkép is, az alapmotívumok ugyanazok: a kicsi ház középen, amely a maga mozgatható-átmozogható terével az otthont jeleníti meg, az árok a nézőtér és a színpad között, illetve a hatalmas tükör fellógatva, tükrözve a történéseket – mint egy fordított kút, aminek magasságában látjuk a mélységet. 


Az egész díszlet erősen stilizált, jelzésszerű, szinte mindenről kiderül előbb-utóbb, hogy nem csak dísz, hanem használati tárgy is. A jelmezek is ehhez kapcsolódva kortalanok, a színek és az egyszerű, felismerhető formák teszik autentikussá őket. Felvonásonként változik a helyszín – „vidékies”, otthonos hangulatot teremtenek Kánaánban a háziállatok és a meleg földszínek az első felvonásban, míg a második felvonás Egyiptomja gazdag és meseszerű, mintha egy nagy tó közepén volna a szín. A harmadik felvonás teljesen kék tere pedig mintha a realitást hátrahagyva az egekbe helyezné a történetet, annak örökérvényűségét, nagyságát hangsúlyozva. 

A díszlet meghatározó elemei az állatfigurák – meseszerűvé, játékossá teszik az előadást, fenntartva az állandó mozgást. Fontos jelentést hívnak be: az állatsereglet, a kis faházikó és az utolsó felvonás kék színje megidézi a darabban többször is emlegetett özönvíz-történetet, ezzel kinyitva az ószövetségi hagyomány felé, kihangsúlyozva az emberi gyarlóság utáni bűnhődést és a megbocsájtás örök motívumát.


A díszletben otthonosan mozognak a színészek, összeszokott játékot láthatunk tőlük. Patkós Márton mint ifjú József két felvonáson keresztül szinte uralja a színpadot – erős, érzékeny, érett alakítás. De ugyanúgy hangsúlyos volt Kerekes Éva érzelmeitől szenvedő Potifárnéja is, ahogyan egy felvonáson belül egy teljes és komplex női sorsot pergetett le. 

A József és testvérei komoly történet, egyesek talán száraznak is mondanák, még akkor is, ha egyértelműen ma is érvényes igazságokról beszél – felmerülő kérdései a megcsalás, a hazugság, az énkeresés vagy a gyilkosság, főként a családgyilkosság. Ám ilyen farsúlyú témák mellett is szinte végigneveti a közönség a közel öt órás előadást – Thomas Mann szövegének, Gáspár Ildikó adaptációs bravúrjainak és a jól bevált „örkényes” humornak találkozása üdítő. A darab így nemhogy túl hosszúnak tűnik, hanem éppen inkább nem elégnek.

Írta: Hirmann Blanka
Fotók: Horváth Judit

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts