Otthon?!

A Bethlen téri Színház idén januárban mutatta be Győrfi Csaba Otthon című koreográfiáját. A darab Albert Camus, francia naturalista író, A félreértés című drámája alapján készült. Camus munkáiban az emberi létezés miértjeit kutatja, szélsőségesen abszurd, szinte horrorisztikus környezetbe helyezve történeteit. A darab alapvetően modern, kortárs táncfigurákkal dolgozik, ám mozgáskultúráját színesítik a magyar néptánc elemei is.


Az eredeti történet saját abszurd jellemzőivel ugyan, de megfelel a Boileau-i hármas egység szabályainak. A félreértés alapvetően a tékozló fiú bibliai történetét formálja át egy megdöbbentő tragédiává. A darab azzal kezdődik, hogy a tékozló fiú, Jan, meggazdagodva tér haza, hogy segítsen szűkölködő családján, akik egy kis fogadót üzemeltetnek. Nem sejti azonban, hogy már nincs kit megmenteni: anyja és nővére kicsinyes gyilkosokká aljasultak, akik sorra ölik meg, és fosztják ki a tehetősebb vendégeket. A fiú hazatérve nem fedi fel kilétét a család előtt, és azok sem ismerik fel őt. A dráma alapvetően felfogható egyfajta fordított krimiként, hiszen nem a gyilkos kiléte a kérdés, hanem az, hogy anya és lánya megölik-e tulajdon vérüket, vagy felismerik a tékozló fiút. A tragédia bekövetkezik, majd amikor a kétségbeesett nők ráébrednek szörnyű tettükre, öngyilkosságot követnek el. Az egyetlen életben maradt szereplő Maria, Jan felesége, aki kétségbeesésében Istenhez fohászkodva, az Öregtől nemleges választ kap, ezzel a történet totális reménytelenségben ér véget. 

Györfi Csaba koreográfiája érzékletesen jeleníti meg a tánc segítségével mindazt a fájdalmat és gyötrődést, amit Camus figurái átélnek. A történetiséget háttérbe szorítja a gondolatiság, az érzelmek szemléletes megjelenítése, így az előadás az eredeti mű pontos ismerete nélkül nehezen értelmezhető. 

Az előadásban nagy szerepet kapott a csend és a zene váltakozása. Rengeteg olyan jelenet volt, ahol a mozdulatok azzal váltak hangsúlyossá, hogy a dobbantásokon, a táncosok lélegzetvételén kívül egy pisszenés sem hallatszódott. A csend ilyen szintű használata mint hatásfokozó elem, kellemetlen, szorongással teli hangulatot eredményezett, ezáltal tökéletesen illeszkedett az eredeti darabban felvázolt naturalista, majdhogynem horrorisztikus világképhez. 

Az darab díszletezése és kellékhasználata minimális volt ugyan, mégis szimbólumokban gazdag. Az egyik központi jelkép a metronóm, amely az idő múlását volt hivatott szemléltetni. A metronóm egyre gyorsabb ütemei érzékeltették a különböző események hangsúlyosságát, előre jelezték a fontos momentumok érkezését. Ugyanezt a szerepet töltötték be az előadás második felében megjelenő hosszúkás, indián csörgők is.

Hangsúlyos elemek voltak a guruló fémfogasok is, a rajtuk lógó kabátokkal. A kabátok széthúzása és összetolása a bezártság és elvágyódás problémáját feszegette, érzékeltette, hogy a szereplők mindegyike elégedetlen jelenlegi életével, vágyik egy jobb élet elérésére. 


Folyamatosan emlékeztették a közönséget a fő konfliktusra; hogy anya és lánya kegyetlenül gyilkolják a tehetősebb vendégeket. Ugyanakkor a színpadon nem történt egyetlen gyilkosság sem, csak a bűntett utáni kizsebelést konkretizálódik – például Martha a gyilkosság után, átkutatva Jan zsebeit, igazolványai alapján azonosítja csak halott testvérét. 

A darab végül a Mariahoz közelítő tájképpel mégis egy megdöbbentően pozitív képbe torkollik, közelítve ezzel az előadást a Camus által vélt üzenet felé: beszéljünk nyíltan és őszintén, hiszen csak így kerülhetjük el az ehhez hasonló tragédiákat. Az utolsó jelenettel az Otthon nyitva hagyja az értelmezés kapuját, minden néző maga döntheti el, hogy miként fogja fel a drámát.

Írta: Banka Csilla
Fotók: Puskel Zsolt

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts