Az Apás szülés egy szép regény. Sokat gondolkoztam, hogyan tudnám a legérzékletesebben jellemezni Lanczkor Gábor könyvét, de minden szó, minden kép gyengének tűnt, minél többet, minél hosszabban akartam róla írni, annál távolabb kerültem a kötet valódi értékétől, attól az egyedi, megfoghatatlan esszenciától, ami ott pulzál, lüktet a sorok között, ami feltör, szinte átviláglik egy-egy lapozásnál. Tehát én is lecsupaszítottam mondandómat, és így arra jutottam, hogy az Apás szülés szép. A szó klasszikus, ősi, de mégis képlékeny és meghatározhatatlan értelmében.
Az Apás szülés néha már nem is regény, inkább vers. És nem csak azért, mert a fejezeteket rendre García Lorca-átiratok akasztják meg – valójában nem is megakasztják, inkább csak lelassítják a cselekményt, pihenőt adnak az olvasónak, mint a padok egy hosszú túraösvény árnyas szakaszain – vagy a rövid terjedelme miatt, inkább az érzés lehet az oka, amit az olvasó átél, ami egy másfajta befogadói hozzáállásra kényszeríti őt. Máshogy olvas az ember lírát, máshogy prózát, és máshogy Lanczkor könyvét.
Az Apás szülésnek van története, életszerű szereplőkkel, átélhető drámával, hiteles korrajzzal. De mégsem emiatt annyira erős és felejthetetlen ez a könyv. A kilencvenes években járunk, a főszereplő, Gergő egy átlagos szombathelyi srác. Van egy bioboltja, az elsők között az országban, volt egy kamaszkori nagy szerelme, aztán a főiskolán találkozott az igazival, gyereket várnak. Ezt a sztorit meg lehet írni halálosan unalmasan, meg lehet írni több kötetben, meg lehet írni romantikusan, kalandosan, meg lehet írni érthetetlenül szétzilálva, apró, elkorcsosuló darabjait feláldozva a posztmodern oltárán. Vagy meg lehet írni úgy, ahogy Lanczkor megírta. Egyszerűen, szépen.
Van egy rész a könyvben, amikor a főszereplő és a nagyapja kiszabadítanak egy forrást a sár és a kövek, sziklák fogságából. Az Apás szülés éppen ilyen. Minden sallangtól, minden feleslegtől mentes, egyenletesen csörgedező, szuggesztív erővel haladó szövegfolyam. Szövegpatak. Tiszta és örökérvényű. Mint egy haiku, egy elfeledett Tao vers.
Az Apás szülésnek van hangulata. Nosztalgikus, mélabús, de mégis reményteli, életigenlő hangulata. A kilencvenes éveket tűpontosan jellemzi, remek korrajz, a kamaszszerelmet pedig mindenkiben újra felidézi. Mindenki átélte azt, amit Gergő, mindannyian tudjuk, miről beszél, az ő problémái, az ő érzései akár a sajátunk is lehetne. Közben a szerzőnek mégis sikerül egyéniséget alkotnia a figurájában, egy háromdimenziós irodalmi karaktert, aki bár rendelkezik néhány olyan jellemvonással, amit írójától kölcsönzött, mégsem lehet vele azonosítani. Ez egyébként fontos momentuma mű befogadásának szempontjából. Lanczkor ugyan egyes szám első személyben írta meg Gergő történetét, ő maga mégsem azonos szereplőjével, tehát nem beszélhetünk önéletrajzi regényről. Ráadásul, mint azt Lanczkor több interjúban is kihangsúlyozta, regénye fikció, s csak elvétve épít az általa megélt eseményekre.
Az Apás szülés vége elszomorít, a cím alapján, oldalról oldalra haladva nem arra a befejezésre számítasz, mint ami végül szembe jön veled. Utólag visszagondolva mindig is ott lógott a levegőben a tragédia lehetősége, érezted, hogy valami nem stimmel, reménykedtél, hogy nem fog megtörténni, de legbelül, mélyen tudtad, hogy a boldogság gyenge, vékonyodó máza egyszer csak elkerülhetetlenül megreped, s előbuggyan alóla a katasztrófa elkerülhetetlen, mocskos váladéka.
De az Apás szülés egy szép regény. Érdemes elolvasni, érdemes átélni. Meg-megállva, elgondolkodva, néha elmosolyodva, néha elszomorodva.
Lanczkor Gábor: Apás szülés
Jelenkor Kiadó, 2016, 132 oldal
Írta: Böszörményi Márton
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése