Ha van a zeneművészetben hű lenyomata az érzékek és az érzelmek kavargó összhangjának, akkor Maurice Ravel Boléroja az. Kodály Zoltán zsenialitása, nem csak hazafias szempontok alapján, tagadhatatlan. A Győri Balett Romance/Bolero című Veleki László és Lukács András által megálmodott koreográfiájával méltóképpen reflektált a XX. századi zeneművészet e két kiemelkedő alakjára és ezzel együtt, univerzális módon a szerelem két aspektusára.
Nem akarom a Bolérot mint művet külön elemezni, megtették már sokan, csak azt a felismerésemet rögzíteném, hogy Lukács András koreográfiáját nézve értettem meg, hogy a Boléro teljeskörű értelmezéséhez elengedhetetlen a mozgás mint olyan. Nem véletlen, hogy Ravel Ida Rubinsteinnek, a kor egy elismert táncosnőjének a kedvéért komponálta a darabot, nyilván azzal az intencióval, hogy ez valamilyen mozgásanyag alapja legyen – ezzel, természetesen nem azt állítom, hogy tánc nélkül nem lenne zseniális zene, csak éppen a mélységeit képes feltárni egy jó koreográfia. És Lukács András koreográfiája: fantasztikus.
A Boléro tele van a szerelem érzéki megnyilvánulásaival, már-már a szexualitás zenei leképeződéseivel. Éppen ezért is játszottak kulcsszerepet a testreprezentációk az azóta már etalonnak számító Maurice Béjart vagy Markó Iván koreográfiákban. Ezektől a koncepcióktól Lukács András élesen elhatárolta magát: „Nem szerettem volna epigon lenni és a szokványos férfi-nő viszonyra, szenvedélyre, érzéki szálra kihegyezni a történetet” – mondta. A célját teljesítette, valóban képes volt megteremteni azt a furcsa közeget, amelyben a narratív elemek leépítésével, a mozgás geometriájának tökéletes megszervezésével a tánc a zene alárendeltjévé vált. A koncepció mintha a zene fokozatos építkezését kommentálta volna, úgy bonyolódott maga a mozgás, valamint a térformációk. „Történetről” nem beszélhetünk, viszont az este kontextusába helyezve, a Romance előtörténeteként értelmezve egy szerelmi kapcsolat érzéki, szexuális komponensét jelenítette meg, amely előzménye a Kodály darabokra alkalmazott előadásnak.
Veleki László koreográfiája ellentétben a Bolero steril mozgásanyagával egy szerelmi tragédia narratíváját vázolta fel, melyet a Megöltek egy legényt, valamint az Esti dal keretez Pál Eszter népdalénekes előadásában. Veleki koncepciója a halál motivikus megjelenítésével, a különböző Kodály-művek felhasználásával erőteljesen a történetmesélésre tereli a hangsúlyt. Itt a zene és a mozgás egyensúlya abszolút felbomlik, hat különböző hangvételű zenére porciózza szét a mozgást, így szükségszerűen válik maga a koncepció töredezetté, ez viszont élesen rámutat a legény halála utáni gyász feldolgozására. A halál Pál Eszterben testesül meg, akinek a színpadra lépésével minden esetben elhalkul vagy teljesen megszűnik a zene, a táncosok beledermednek a mozdulataikba. Ahogy énekelni kezd a táncoló testek megszűnnek, a mozdulatok hétköznapivá válnak. Ez pedig egy fantasztikus gondolatot implikál, hogy a verbalitás megjelenésével a mozgás kifejező ereje válik minimum kérdésessé, másfelől pedig, hogy e tragédia feldolgozásához, illetve artikulálásához az ének társművészetének az eszközeit kell igénybe venni. Veleki László koreográfiájának egy izgalmas kérdése az, hogy a táncművészet hogyan képes kifejezni nagyon emberi történeteket, hogy egyáltalán képes e rá?
A két egymásmellé rendelt koreográfia kontrasztjából válik ki egy igen érzéki és tragikus szerelmi kapcsolatnak a története, tulajdonképpen a kezdet és a vég találkozása volt ez az alig egy óra a Müpában.
Írta: Nagy Balázs Péter
Fotók: Pályi Zsófia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése