Egy nagysikerű francia kultfilm, az Életrevalók adaptációja elevenedik meg a Játékszín legújabb előadásában. Az eredeti forgatókönyvből Horgas Ádám írt színpadi változatot, szerzett hozzá zenét, és ő az előadás rendezője is. Két eltérő személyiségű, a társadalom különböző rétegeiből érkező férfi történetét követhetjük nyomon, főszerepben Hirtling Istvánnal és Vadász Gáborral.
Ha valamilyen adaptációval találkozunk, óhatatlan, hogy az eredeti művet elkezdjük összehasonlítani az új változattal, legyen szó filmről, színházról vagy zenéről. Ilyenkor rendszerint az is felmerül bennünk, hogy az adott történet mennyire működőképes egy másik műfajban újragondolva. Az Életrevalók esetében forgatókönyv alapján kellett egy olyan változatot készíteni, ami maximálisan kiaknázza a színház adta lehetőségeket annak érdekében, hogy a cselekmény egysége ne boruljon fel. Horgas Ádám ugyan megtartotta a film legfontosabb elemeit, de több ponton is változtatott.
A darabban az ápolóvá avanzsált Driss (Vadász Gábor) egy roma származású fiatalember, nem pedig Párizs külvárosában élő, színesbőrű bevándorló. Erre a változtatásra azért volt szükség, hogy a karakter magyarországi környezetben is megállja a helyét. A roma kultúrkört a háttérre vetített színes képek, illetve a zene is megjeleníti. Driss és húga, Nina (Kovács Dézi) elénekel időnként egy-egy autentikus dalt, a Philippe (Hirtling István) születésnapján beinduló spontán bulizáson például az A világnak csá című számot hallhatjuk. Itt másmilyen Driss családi helyzete is: csak egy felnőtt (valójában unoka-) húga van, és ő az, aki bajba kerül. Horgas belevesz egy új történetszálat az előadásba két alvilági figurának a bevonásával, ezáltal árnyaltabb, komplexebb képet kapunk Driss hátteréről, és azt is megfigyelhetjük, hogyan érinti a férfit nevelőanyjának (Zsurzs Kati) halála.
A két főszereplő mind származásilag, mind személyiségben távol áll egymástól. A nyaktól lefelé lebénult, állandó felügyeletre szoruló arisztokrata ennek ellenére a börtönt is megjárt fiatal férfit választja ápolójául. A kezdeti idegenkedés után egyre erősebb hatást gyakorolnak egymásra, és ez mindkettejüknél pozitív változást eredményez. Driss természetessége, szókimondósága jótékonyan hat Philippe kedélyállapotára. Kimozdítja az addigi fásultságból, és neki köszönhetően rendeződik a magánélete is. Hirtling kifejezően alakítja az eleinte merev, búskomor szemléletű karaktert, és aztán szemtanúi lehetünk annak, ahogy Philippe-ként fokozatosan és mesterien szabadul meg a gátlásaitól. A mozgásképtelen úr megformálása során kiemelt szerep jut az arcjátékának, hiszen nyaktól lefelé mozdulatlannak kell maradnia, és így nem élhet a gesztikuláció eszközével.
Vadász Gábor végig egyenrangú partnere Hirtlingnek. Kiválóan mutatja be Driss jellemfejlődését, akinek a kezdetekhez képest nagyot fordul az élete is, akárcsak Philippe-nek. Elindul az önkifejezés új irányába: festeni kezd, és kiderül, hogy van tehetsége hozzá. Számára a művészet egy „vészkijárat”, melynek segítségével ki lehet szabadulni a mindennapi gondok szorításából. De mindezek mellett ugyanaz a laza, sajátos temperamentumú fickó marad. Ő egy pillanatra sem tud egyhelyben lenni, folyton izeg-mozog, nagy vehemenciával tölti be a színpadi teret – az ápoltjával ellentétben. Bár ebben a tekintetben is egyértelmű a kettejük között lévő különbség, a szemünk láttára épül ki a két férfi példaértékű barátsága.
A mellékszereplők is maradanó alakítást nyújtanak. Számos különböző karaktert kell megformálniuk, Zsurzs Kati a darab elején Driss szigorú, de egyben aggódó anyjaként jelenik meg, utána meg Marcelle-t, a jólelkű ápolónőt játssza. Kovács Dézi egyaránt hiteles Nina, illetve Philippe örökbe fogadott lánya, a durcás Elisa szerepében. A legtöbb átalakuláson azonban Szirtes Balázs és Petyi János megy keresztül. Többek közt lelkes ápolójelöltek, rokonok és alvilági alakok bőrébe bújnak, mindben kiválóan helytállva.
A darab számtalan humoros percet tartogat a közönségnek, melyek általában Driss kíméletlenül őszinte megjegyzéseihez kapcsolódnak. Az ember nem tudja megállni, hogy ne nevessen, pedig a férfi beszólásai sokszor Philippe magatehetetlen helyzetével vannak összefüggésben. Mégsem gondolnám, hogy ezzel a néző a kerekesszékes férfit nevetné ki. Inkább talán arról van szó, hogy a váratlanság és a meghökkenés miatt működnek a poénok. Az operaelőadásos jelenetben például Driss odaszól egy csinos nőnek, hogy ők végig itt lesznek, nem mozdulnak. Vagy egyszer este letesz Philippe elé egy borítékot, hogy boldoguljon vele egyedül.
A Játékszín Életrevalók előadása megfontolandó, gondolkodásra késztető üzenetet közvetít. Szeretetre, barátságra és egymás elfogadására tanít, illetve rávilágít arra, hogy az emberek meg tudnak változni, ha akarnak. Philippe-ben és Drissben legalábbis megvan az ehhez szükséges fogékonyság és hajlandóság.
Írta: Tuska Borbála
Fotók: Vass Antónia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése