Elmondásra váró mesefolyamok

A posztmodern szinte kötelességének érzi a formabontást, a tradíciók lazítását, a színházzal való kísérletezést. Az Álomszínház perfomransza, A mi történetünk az RS9 Színházban a Don kanyarba küldött és onnan visszatért vagy vissza nem tért, de örökké vártak meséit, a málenkij robot és a gulág túlélőinek emlékeit kívánja feldolgozni, méghozzá hátrahagyva a színház korlátait és a passzív nézőből aktív nézőt faragva valóban az előadás résztvevőinek történeteire épít. 


Bátor koncepció szinte kizárólag a nézőkre alapozni, hiszen erősen zsákbamacska-jellegű. Nem megjósolható, kik gyűlnek össze, van-e meséjük és ha van, hajlandók-e elmondani. Feltétlenül szükséges hozzá egy jó vezető, aki szóra bírja a nézőket, kiválasztja a bemutatás formáit, egyúttal irányítja az estét. Dr. Parádi József kiválóan alkalmas játékmesternek, kedélyes stílusban beszéltet és képes történeteket előcsalni az eredetileg passzív nézőként helyet foglaló idegenből. 

Az alapgondolat az, hogy a résztvevőktől hallott történeteket rövid, előre kiválasztott drámajáték keretein belül megpróbálják megjeleníteni, leginkább mozgással. A szín szélén egy ütős (Mády Kálmán) és egy fuvolás (Mezey Péter), ők szolgáltatják a zenei alapot, szintén a rögtönzésre hagyatkozva. Ahhoz, hogy az előadók és a zenészek egyetlen homályosan előadott történet gócpontjaiból lüktető pillanatot hozzanak létre mindenféle előzetes megbeszélés nélkül, közel sem könnyű feladat. És rengeteg csapdát rejt. 


A talán legnagyobb hiba, amibe sikerült beleesni, a túl sok beszéd esete. Öten játszanak (Kunos Vera, Szabadi Ágnes, Fodor Gábor, Sebestyén Tibor és Szűcs István), öten mozgósítják egyszerre különböző elképzeléseiket. Néha óhatatlanul belevágnak egymás szavába és az improvizáció folytán néha elfelejtik befejezni az előre végig nem gondolt mondataikat. Mivel érzelemközpontú, tulajdonképpen „leegyszerűsített” mozgásszínházat hoznak létre, nagyon erősen meg kellene válogatni a szavakat, amelyek kimondásra kerülnek. Megtalálják ugyan a kellően erős szöveget az elmondott meséből, vagy legalábbis bizonyosan rálelnek kulcsmondatokra, de a kevésbé jó vagy akár rossz tölteték szavak megfakítják azok erejét. 

Ennek ellenére sikerül létrehozniuk egy olyan közeget, amelyben ezek a történetek valódiakká képesek válni. A nézőtől mélyen személyes válaszokat várnak egyetlen egyszerű kérdésre: Neked van egy történeted? Mindannyian mesék százait hordozzuk magunkban, elmesélteket és még soha el nem mondottakat. Különleges és megismételhetetlen pillanat az, amikor egy ezekre roppantul kíváncsi közeg újraértelmezi először individuális szinten, aztán közösségként létrehoz belőle egy érzelemgombócot. Döbbenetesen személyes pillanat visszahallani a saját mondatainkat egy vagy akár több ember szájából. Az is külön megvilágításba kerül, hogy melyik előadó mit választ ki a történetből, mit tart igazán fontosnak. Nem véletlen az elképzelés, miszerint a történetek a szubjektumon keresztül válnak valósággá. Itt látványosan formálódnak, értelmeződnek, közelednek vagy távolodnak az adott történettől, és egy nagyobb egész részévé válnak. 


A performansz záróakkordja, hogy az elmesélt történetek mintegy kivonataként hoznak létre egyetlen mozgás- és beszédegyüttest. Majd’ kétórányi meseanyag áll az előadók rendelkezésére, hogy egységet kovácsoljanak a részletekből, mondatokat, mozdulatokat idézzenek vissza és ezeket a személyes történeteket egy kollektív történelemmé konvertálják át. Mert az egyének meséiből épül az emlékezet. 

Komoly témát választottak alapul, sem a Don-kanyar, sem a gulág nem egy olyan téma, amelyről kívülállóként, elhatárolódva lehet nyilatkozni. Valahol mindannyian őrizzük magunkban a családunk szenvedéstörténetét, szólhat a mese jéggé fagyott térdekről, keresztfaragókról, tekintélyt vesztett nagyanyákról. Emberek meséi ezek, amelyekre a fájdalmas és szomorú körülmények miatt nem szívesen emlékezünk vissza, mégis beszélni kell, beszélni, mert a történelem napvilágra kerülésével nem csak felismerhetők a hibák, de akár elkerülhetők is. 

A mesék azért születtek, hogy el legyenek mesélve, és A mi történetünk egy különleges lehetőség arra, hogy kimondásra kerüljenek.

Írta: Veréb Árnika
Fotó: Álomszínház

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts