„Figaro itt, Figaro ott”

Figaro híres belépőjét vagy legalábbis annak néhány sorát világszerte ismerik azok is, akik az operát nem látták. Pedig ha valaki igazán szeretne kikapcsolódni és egy színvonalas előadást remek zenével megtekinteni, akkor ideje, hogy megnézze A sevillai borbélyt. A Müpában 2017. február 18-án életre hívták a töretlen sikernek örvendő operát, ahol a kiváló énekesek mellé színvonalas rendezést is kaptunk.


A sevillai borbély ősbemutatója 1816-ban volt Rómában. Habár a premiert bukás követte, máig ez a legtöbbet játszott és legismertebb Rossini mű. A vígopera cselekménye követhető, nem bonyolult. Almaviva gróf beleszeret Rosinába, és inkognitóban próbálja őt elcsábítani. Figaro, a borbély segít a fiatal grófnak, ám hatalmas akadály van előttük: Rosina gyámja, Bartolo el akarja venni a lányt feleségül. Nagyjából eköré épül fel az opera, ami bővelkedik helyzetkomikumban, az egyes szereplők jelleméből fakadó elemek pedig valóban egy opera buffat jelenítenek meg. Sőt, emellé társul a zene, ami mesteri megkomponáltsága révén akár ének nélkül is sugallja a vidámságot.

Káel Csaba rendező és stábja megtalálta a harmóniát, így a történet nem billen ki egyik irányba sem, nem zavarja össze a nézőt. Modern és hagyományos elemek keveredése tárul elénk, azonban mindenből megfelelő mennyiség. Egyensúlyban van a régi és az új, így az elsőre talán össze nem illő részek egymás mellett való megjelenése nem zavaró – ami pedig a legfontosabb: magával a cselekménnyel is összhangban van.


A rendezés bizonyos részei modernebbnek mondhatók. A legszembetűnőbb, hogy a színpad két oldalán egy-egy kamera helyezkedik el, a háttérben pedig egy hatalmas vászon. Ezen jelennek meg a kamerák fekete-fehér felvételei, valamint a bizonyos szituációkat magyarázó, komikusnak ható kommentárok. 

A nyitány alatt Figaro rendezgeti a székeket, díszleteket és magukat a szereplőket is bemutatja, hiszen minden szó nélkül is érteni, mi zajlik a színpadon: Bartolo Rosinát akarja, a lány pedig a fiatal grófot. Már itt megjelenik a később még inkább kiteljesedő színészi játék: az arcra nagy hangsúlyt fektettek, a legtöbb szereplőnek ráadásul fehérre van festve.

A kamerás felvételek nem az egész darab során készülnek és vannak kivetítve, inkább csak egy-egy áriánál, duettnél, amikor az adott szereplő a gondolatait, terveit tárja a néző elé és azzal, hogy ezt látjuk még a vásznon is, hatásosabb lesz. Mivel ezek közeli felvételek, így a mimikát emelik ki elsősorban az éneklés mellett.


Pietro Spagnoli olasz bariton keltette életre a híres sevillai borbélyt, Figarot. Neki van a legfontosabb szerepe az események irányításában, ő mozgatja a cselekményszálakat az egész történet során. Elsődleges feladata pedig Rosina közelébe juttatni Almaviva grófot: megfelelő pénzjutalom fejében persze. Figaro mindig jó helyen van jó időben, ezért ő az alapköve az operának. Ráadásul ebben a rendezésben ő a „film” rendezője, így a vezetői pozíciója megkérdőjelezhetetlen.

Megyesi Schwartz Lúcia színészi játéka messze túlszárnyalta az operajátszásban bevett, „megszokott” formát. Ahogy Káel Csaba nyilatkozta, a művésznő „született némafilm-színésznő”, ami ebben a darabban hatalmas előnyére vált. A gesztusai, mimikája beszélt a nem-énekes részeknél: szavak nélkül is tudtuk, hogy mit érez, gondol. A művésznő hangi adottsága révén széles repertoárral rendelkezik, Rosinaként pedig kiválóan teljesített, ahogy azt tőle megszokhatta a közönség.

Habár Bartolo nem valami szimpatikus figura, mégis sajnálni tudjuk őt, hiszen Bruno de Simone előadásában egy olyan szereplő elevenedett meg, akin megesik az ember szíve. Itt szintén fontosnak tartom, hogy az éneklésen túl mentek: nem elég néha elmondani, hogy szenved vagy tervet szövöget valaki, ha ezt el is játssza, akkor teljes a kép. Bartolot folyamatosan becsapják a szerelmes fiatalok, sőt még Don Basilio sincs mellette végig – egy kis kenőpénzért mindenre képes ő is – így aztán a darab egyetlen vesztese ő lesz.

Az említett Don Basilio szerepében Cser Krisztiánt láthattuk, aki, habár bizonyítottan remekel a buffo szerepekben, itt mégis talán más oldalát mutatta meg, továbbfejlesztve a már bevett praktikákat. Itt ő sem pozitív szereplő, mégsem lehet rá neheztelni, hiszen minden megjelenése mosolyt csal elő az emberből.

A rendezés, az énekesek hangi- és színészi teljesítménye, valamint a Hollerung Gábor által vezényelt Budafoki Dohnányi Zenekar is hozzájárult ahhoz, hogy a humorban gazdag Rossini-mű színvonalas előadás lett és maradéktalanul elnyerte a közönség tetszését.

Írta: Kovács Alexandra
Fotók: Nagy Attila, Posztós János

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts