Hüllőorgia

Dosztojevszkij A krokodilus című kisregényének első magyarországi adaptációját láthatjuk megelevenedni a Nemzeti Színház színpadán Valerij Fokin rendezésében. Kétségtelen, hogy az alapmű nyers társadalmi szatíra, már csak az a kérdés, hogy százötven év távlatából élni tud-e még igazán. 


A krokodilusban az az igazán különleges, hogy senki sem húzódhat menedékbe. Nincs mismásolás vagy mellébeszélés, a legmagasabb rangú ember is ugyanúgy megkapja a magáét, mint az egyszerű csinovnyik. Valódi célpontja nincs a drámának, egy folyamatosan tüzelő fegyverről van szó, ami elől lehetetlen kitérni, bárhogy is ügyeskedik az ember. A közönség pedig csak nevet és nevet a groteszk társadalmi tablón, a kispolgárság gőgjén, a liberalizmus és a konzervativizmus patthelyzetének felszámolhatatlanságán, a nemzeti öntudat radikális megnyilvánulásain, az egymást át-átfonó egocentrikus világképeken. Igen, komédia ez a legjavából, ám emellett olyan tiszta, megcáfolhatatlan társadalmi látlelet is, amelyen inkább sírnunk kellene. Mert bár az előadás számtalan embertípust, léthelyzetet és szélsőséget felvonultat, egyvalami minden síkban közös: a moralitás totális bukása. A krokodilus nem más, mint a züllés zajos szimfóniája. 

Valerij Fokin nem használta ki a metaforahálózat sokrétűségét, fókuszálni igyekezett, ám éppen ettől a központosítástól foszlik szét az alapmű gazdagsága. A motivációk ködösek, az érzelmek hamisak, a szereplők kétdimenziós bábok, amelyeket a fényűzés ígérete rángat dróton. A bulvárvilág térhódítását láthatjuk a színpadon, az össze-összebújó látszatéleteket, ám az eszeveszett nász mindig csak addig tart, amíg hírértéke lehet. A mások iránti érdektelenség szorosan hozzátapad az előadás miliőjéhez, ez minden bujaság világra hozója. Az én monumentálissá nagyítása, a társ szerepének abszolút leértékéelése, és a hírnévre való törekvés az, ami megadja A krokodilus aktualitását még ebben az árnyalatoktól mentes rendezésben is.

Nem a történetvezetés, hanem a látvány az, ami igazán lekötheti a közönség figyelmét. Bár a tükrök szimbolikája már-már elcsépelt alkotói húzás, mégis működik, méghozzá kiválóan. A teret szinte teljesen kitölti a korokodilus ketrece, a falak a mi képmásainkat hozzák játékba, némileg didaktikusan jelezve, hogy bizony, mi vagyunk azok a majmok, amelyekről olyan gyakran szó esik az előadásban. A nyilvánvaló gesztus ellenére Szemjon Pasztuh díszlete mégis rétegeket hordoz magában, a perpektívaváltások szépen hangsúlyozzák az egyes momentumokat, az üvegkalitkában vergődő emberek torz élete hol kicsinynek, hol nagynak tűnik, hol természetesnek, hol elítélendőnek. Ez az önmagában kiválóan működő tér azonban épp az alapdarab egyetlen olyan vonalát nem képes megragadni, amely igazán fontos lenne: a mérhetetlen groteszkséget. Az elcsépelt nem nemesül különlegessé, a gyakran látott színházi effektek természetesen hatnak, az elején megjelenített világ mintha csak stagnálna, így hiába a komplexitás. 

Az előadás és játéktér gyengeségeihez sokat hozzátesz a vetítések alkalmazása is, amelyek mérhetetlen egyszerűséggel ragadják meg az alapproblémát – hogy tudniillik Ivan Matajevicset lenyelte egy krokodilus, így belső szervek között kénytelen leélni hátralévő napjait, ám ez egy cseppet sem zavarja, sőt –, így teljességgel felőrlik a fantáziát. Esélyünk sincs a képzeletünkre hagyatkozni, ráadásul olyan képeket kapunk, amelyek mentesek mindenféle absztrakciótól. 


A színészek túlontúl teátrális és nyilvánvalóan parodisztikus mozdulatai alapvetően jól illeszkednek az előadás hangulatához, a karakterek ugyanakkor éppen e mértéktelenség révén válnak kétdimenzióssá. Tóth Auguszta Jelena Ivanovnaként még így is képes izgalmassá tenni játékát, társra azonban csak Söptei Andreában lel. Ám a társulat többi tagjának sem róható fel az egysíkú alakítás, hiszen többre maga a rendezés sem adott lehetőséget – nem más ez, mint az ingerszegénység csúcsra járatása. Így azonban kevés a téthelyzet, a darab valódi konfliktusok nélkül halad a végkifejlet felé, egészen olyan, mintha egy hétköznapi skiccet látnánk, de a rajzolás során még így is ki-kitört a ceruza hegye. 

Dosztojekvszkij befejelzetlenül hagyta a művét, így Fokin kezében szabad volt a döntés, hogy mire is futtatja ki ezt a kurta-furcsa történetet. Az ideologikusság itt is érvényt szerez magának, a valódi életbe való visszatérés, a normalitás maradványainak elpusztítása, a hőissesség kérdése, a kelet-nyugat kapcsolata egy hatalmas orgiában manifesztálódik, ahol mindenki korkodilusálarcot visel. Mindenki hüllő. Mindenki pontosan ugyanolyan. És ezért nem haladunk előre. 

Írta: Dézsi Fruzsina
Fotók: Nemzeti Színház

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts