Ajtók mögött

„Ha egy ajtó bezárul, valahol egy másik kinyílik” – ki ne ismerné a közhellyé vált mondást? Mégis, az ajtó, ez az átlagos építészeti elem szimbolikus határként van jelen mindennapjainkban. Szabó Magda az ajtóra úgy utal, mint amely „érzelmeink birodalmát zárja el, s melynek megnyitása boldogító vagy halálhozó kockázat”. A GlobART Társulat is ezzel az aspektussal játszik az Ajtók című előadásukban.


Pivarnyik Anikó darabja az ajtóban játszódik, amely bár mindenhol ott van, gyakran észre sem vesszük, vagy épp, hogy áthatolhatatlan akadálynak tűnik. Ahogy azt az ismertető is sejteti, az előadás „női sorsok pillanatképeiből áll” – a mindennapok asszonyai, lányai élete rajzolódik ki egy-egy momentum kiragadása által. Az alakokban magunkra, vagy az életünkben szereplő nőkre ismerhetünk, és saját kapcsolatainkra, konfliktusainkra.

A fő motívum az anya-lány kapcsolatok ütközőpontjai, de megjelenik a barátnők, kollégák és szomszédok közötti ellentét is, az örökös súrlódások. Az előadásban mozaikképeket láthatunk, a pillanatnyi konfliktusból lassan bomlanak ki a régi sérelmek, amelyek szinte feloldhatatlan ellentétnek tűnnek, legalábbis a szereplők viselkedése és jelleme alapján. Az ajtókat becsapják, bezárják. Ám a második felvonásban mégis kinyílnak újra, konkrét események vagy csak a bűntudat arra készteti a szereplőket, hogy lépjenek át a küszöbön, és kezdjenek beszélgetni, a megoldáshoz közelebb kerülve ezzel. 

A többnyire női karakterek sorsai bár változóak, mégis összekapcsolódnak, akár az elkövetett hibáik motívumát nézzük, akár a rokoni szálakat. A jellemhibák és a félrecsúszott sorsok a mai ember nyelvén jelennek meg. Az indulatos szavak, a gesztusok szintén visszaköszönnek a saját mindennapjainkból, tükröt tartva a néző elé.

Szeredai Enikő díszlete jelzésszerű, ám annál mélyebb jelentéssel bír. Két csupasz, pácoltalan ajtóból áll, amik kétféleképp nyithatóak: először csak részben, hogy a szereplők egymás szemébe nézhessenek, majd egészben is, a figurák tereit egybe nyitva. Az ajtók kereken mozdíthatók, ezáltal a karakterek tetszés szerint rendezhetik őket, fokozva az elhidegülést az köztük lévő távolsággal, illetve magukkal hordozva a falként is értelmezhető zárt ajtókat.


A darab a társulathoz híven igazi összművészeti alkotás volt, a dalbetétekkel, a takarítőnők táncával, és a díszlet szimbolikusságával. Az utcazenészek valódinak ható utcaképet közvetítettek a jelenlétükkel, és illettek az előadás „valóságszagú” atmoszférájához. Egyedül a két barátnő dala tűnt kissé idegennek, a szám musicalszerűsége révén kevésbé tudja érzékletesen bemutatni a jelenet hétköznapiságát. Ám annyira hangsúlyosan nem volt kirívó, így nem sérült a darab egésze – amely szórakoztató, és elgondolkoztató egyben. Friss és mai hangon beszél az örök problémákról, ami sosem válik elavulttá – így a darab sikerre van ítélve.

Írta: Hirmann Blanka
Fotók: KNI

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts