Rácsok között

Ken Kesey regénye, a Száll a kakukk fészkére egy olyan zárt világba enged betekintést, ahová egy átlagember nem láthat be. A pszichiátriai intézet falai között zajló élet nem könnyű, a kiszolgáltatottság és az egymásra utaltság különös tettekre sarkallja még azokat is, akik képesek kizárólag a munkájukra fókuszálni. A Pécsi Balett előadása azért különleges, mert úgy mutat rá az emberi túlkapások kicsinyességére, hogy nem feledkezik meg arról, hogy felfejtse a mű többi rétegét is.


Itt nincsenek szavak, az élettörténetek mozdulatokban, gesztusokban konstruálódnak, így pusztán néhány tárgy áll a táncosok rendelkezésére, hogy megmutassák a karakterük múltját. Ám ezek az eszközök rendkívül beszédesek. A legáltalánosabb módon mesélnek az elnyomásról, szorongásról, belső démonokról, tehát mindarról, ami az ápoltat a rácsok mögé juttatta. Mert valódi rácsok vannak, nem csak láthatóak, láthatatlanok is, olyan nyomasztó a légkör, hogy akár börtönben is játszódhatna a mű. Ha belegondolunk ez nem is áll olyan messze a valóságtól, a betegek számára ez tényleg egy cella, ahol megadott időben megadott dolgokat csinálhatnak, azt is csak felügyelet alatt.

Mindenki a saját magányába burkolózva él, amikor együtt játszanak, vagy éppen beszélgetnek, még akkor sem lépnek ki a maguk alkotta miliőből. Közülük is kiemelkedik az indián, aki pótcselekvés gyanánt folyton a padlót mossa és nem kommunikál. Mivel a verbális kommunikáció gesztusrendszere, mint mondtam, nem áll rendelkezésre, ezért az a momentum, miszerint mindenki szerint ő néma és talán nem is hall, teljesen kiveszik az előadásból. Cserébe viszont megkapjuk a szabadság utáni vágyat visszatérő elemként, amit a rácsos bejárati ajtó testesít meg. Minél inkább haladunk előre a történetben, annál távolabb kerülünk attól, hogy a kijutás konkrétummá válhasson. Habár elsőre úgy tűnik, hogy az indián nincs egy szinten a többiekkel, sőt sokkal inkább alattuk van, később rádöbbenünk, hogy valójában mindenki fölött áll.


Koncz Péter Bromdenként valódi szabad lelkű indián, aki kényszeredetten néha behódol és beáll a sorba, ám szabadságvágya nagyobb annál, mintsem fejet hajtson néhány fehér ruhás őrnek. A folyamatos atrocitásokat emelt fővel viselő ember mozgása néhol darabos, néhol esetlen, ám ez tökéletesen ráerősít arra a dacra, amit ő képvisel.

Az ápoltak részéről egy fokozatos öntudatra ébredés figyelhető meg, nem kilépve saját őrültségükből ráeszmélnek a bezártságukra. McMurphy megérkezésével ez a folyamat némiképp felgyorsul, hiszen egy külső inger érkezik. Tuboly Szilárd mintha először nem találná a helyét ebben a közegben, lazasága mesterkéltnek tűnik, ám abban a pillanatban, hogy leveti magáról a színpadias utcagyerek-álarcot, tánca maníroktól mentes, természetes és magával ragadó lesz.


Kettejük között áll Ratched nővér (Kócsy Mónika) aki önmagában a hatalom megtestesítője. Nem olyasféle hatalom ez, ami mindenekfelett áll, hanem izzadságszagú próbálkozás, majdhogynem szánalmasnak mondható kísérlet arra, hogy irányítson egy olyan rendszert, ami előbb-utóbb összeomlásra van ítélve. Kócsy Mónika Ratchede élő példája annak, hogy a birtoklásvágy és az elnyomás okozta euforikus öröm milyen mértékben tudja alárendelté tenni a józan gondolkodást és az empátiát. A Pécsi Balett darabja nagyobb hangsúlyt fektet a nővérre, mint az eredeti mű és éppen ezzel megteremti azt a fókuszpontot, amire az előadásnak szüksége van. A hangsúlyok eltolódnak, valóban a nővér mozgatja a szálakat, ám egészen más aspektusból: tevékenysége nem az események okozata, sokkal inkább kiváltó oka lesz.

Vidákovics Szláven a legjobb értelemben vett színházat akar csinálni. Ennek minden elemét – beleértve a díszletet és a kellékrendszert is – pontosan kidolgozza, felvállalja azt, hogy a táncot integrálja a színházba és nem fordítva. Ezáltal, bár egy táncelőadást látunk, valójában a mozgást csupán egy kifejezőelemmé és nem pedig uralkodó stílusjeggyé avanzsálja. Vincze Balázs koreográfus nem akar a tánc nyelvén a szükségesnél több szimbólummal élni, ezzel pedig nem azt éri el, hogy a tánc elnagyoltnak, ötlettelennek hat, éppen ellenkezőleg. Mindenki számára érthetővé, élvezhetővé és legfőképpen értelmezhetővé válik a mondanivaló. Ez a mozgásszínház tökéletesen összhangban van Kovács Benjámin klasszikus motívumokat felvonultató zenéjével, a tánc és a zene összhangja megteremti azt a különleges miliőt, ami egyszerre vegyíti magában a nyomasztó börtönhangulatot és a szabadság utáni mérhetetlen vágyat, ami az összes ápoltból elő-előtör.


Ezt a már-már megragadhatatlan atmoszférát egyedül az örömlányok megérkezése zúzza szét, a Halott Pénz száma annyira előadásidegen, hogy teljesen kizökkent abból a világból, amibe a darab bevon. Mégis szükséges ez, hiszen pontosan azok a folyamatok zajlanak így le a nézőben, mint a betegekben, akik egy olyan helyzettel találják szembe magukat, ami megbolygatja addigi életüket.

A Száll a kakukk fészkére egy jól komponált, szépen ívelt darab, ami a tánc nyelvén remekül vezeti végig Kesey történetét. Az alkotók úgy vegyítik a színház és a modern tánc elemeit, hogy mindig az az aspektusa kerüljön előtérbe, ami a legjobban kifejezi az adott jelenet mondanivalóját. Ezáltal a darab magába szippant, megmutat valamit, amiben felismerhetjük a saját démonainkat és kicsinyességünket, és hosszú órákig, sőt napokig fogva tart. Úgy teszi mindezt, hogy közben a darab értékei nem sérülnek, sőt az újrakonstruálás által teljesednek ki.

Írta: Vass Antónia
Fotók: Körtvélyesi László

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts