SÚGÓ+ – Láncra vert emlékek

Donna Tartt regénye, Az Aranypinty egyedülálló alkotás, és nem csupán azért, mert a maga 800 oldalával terjedelmes kötet. A 2014-ben Az év könyvének választott és Pulitzer-díjjal kitüntetett mű olyan egyetemes kérdésekre keresi a választ egy félrecsúszott életen keresztül, ami minden embert foglalkoztat, éljen bárhol a világban. Magyarul a Park Kiadó gondozásában jelent meg 2016-ban.

Az Aranypinty attól válik igazán kedvelhetővé, hogy az olvasó már az első oldalakon könnyen azonosul a főszereplő Theoval, akinek azon túl, hogy az édesapja nem lakik velük, semmi szokatlan nincs az életében. Éli szürke életét, ami már-már olyan fájdalmasan átlagos, hogy a történet izgalomért kiált. Ezt a legváratlanabb pillanatban meg is kapjuk, az édesanya halálával pedig fenekestül felfordul az addig jól ismert világ. Theo minden értelemben csak ide-oda tengődik, keresi a kapaszkodókat, az ingázások pedig – előbb a barátja szüleihez, később az apjához kerül – elindítják egy olyan lejtőn, amin később önerőből nem is tud megállni. Ám a lecsúszás nem egyik pillanatról a másikra történik, a regény a legapróbb részletekig bemutatja a lélek változását, felvállalva azt, hogy hosszú oldalakon keresztül a cselekménytelenség örvényében kavarog a történet.

A lassan hömpölygő semmi olyan nyomasztó alaphangulatot kölcsönöz a műnek, ami aztán ezeket az alvilághoz vezető lépcsőfokokat egyenként hangsúlyozza és tolja előtérbe, világosan kirajzolva egy olyan életutat, amit senki sem szeretne megtapasztalni. Az Aranypinty máshoz nem hasonlítható atmoszférája olyannyira körbezárja az olvasót, hogy már-már feledteti a hosszú oldalak cselekménytelenségét. Ha visszatekintünk a regényre, a bűnözővé válás lehetősége már a haláleset előtt is a levegőben lebeg.

A lassú történetmesélés egyébiránt a mű sajátja, de szükség is van arra, hogy az ember olykor meg-megálljon, elgondolkodjon nem is Theo, hanem a saját életén. Nem más ez, mint egy önvizsgálat, a saját belső démonjainkkal folytatott harcunk kívülről szemlélése. Néhol ugyan ez a hömpölygés a túlírtság határait feszegeti – olyankor hangulati szinten is törést érzünk, kizökkenünk –, ám azt is érezzük egyszersmind, hogy rövidebben elbeszélve olyan apró momentumoktól fosztana meg minket a regény, amik elengedhetetlenek ahhoz, hogy megértsük a fiú tetteit, motivációit.

Ugyanis minden lépés Theo részéről tudatos. Túl korán kell felnőnie, túl korán tapasztal, és ez pedig némiképpen hozzájárul ahhoz, hogy bűnöző legyen, ám a kép nem pusztán ennyire fekete-fehér. Az egyre mélyebbre süllyedést döntések sorozata előzi meg, és még csak azt sem mondhatjuk egyértelműen, hogy hibás döntéseké. Theo minden körülmények között azt az utat akarja választani, amit saját maga számára a legjobbnak ítél, mankó hiányában azonban nincs meg az a kontroll, ami vissza tudná rántani egy-egy helyzetből. Ugyanakkor a sanyarú élet és a segítség hiánya önmagában nem jelenti azt, hogy feltétlenül az alvilág bűvkörébe kerül valaki – a való életben is számtalan példát láthatunk arra, hogy egy-egy embernek sikerül kitörnie –, nagymértékben hozzájárul az adott ember személyisége is. Ilyenformán, még ha elsőre nem is szembetűnő, sőt már-már észrevehetetlen, Theo személyisége, lénye már a kezdetekkor magában hordozza azokat a tulajdonságokat, amiknek felszínre törésével saját végzetének közvetett okozója lesz.

Bár ez a fajta tudatosság az egész könyvet átitatja, hiszen kliséktől mentes, precízen szerkesztetett, jól átgondolt regény, mégis, mintha a cselekmény kísérőjelensége a véletlen szüleménye lenne. Ugyanis a kezdetektől szimpatikus fiútól éppen úgy távolodunk el olvasóként mi is, ahogyan ő távolodik a normálisnak mondott világtól. Hirtelen váltásként már nem a karakter lecsúszása válik számunkra izgalmassá, hanem az a fajta kíváncsi izgalom lesz úrrá rajtunk, ami az ismeretlen területre tévedéskor önt el minket. Olyan miliőbe nyerhetünk betekintést, ahogy haladunk előre a történetben, ahová csak a társadalom perifériáján mozgó emberek „léphetnek be”. Ilyenformán pusztán a megérzéseinkre támaszkodhatunk atekintetben, hogy hitelesnek ítélünk-e meg egy-egy jelenetet, vagy sem.

A lelkifurdalás, a fájdalom és az elveszettség érzése keveredve a bűnözővé válással, sajátos tér- és időkezelést is igényel. Donna Tartt jótékony időtlenségbe burkolja történetét, ami nem csupán a környezet – technikai és társadalmi – állandóságán, hanem a lélektani állandóságon keresztül is megmutatkozik. A lassú hömpölygés, az önmagába futó monológok az élet értelméről az E/1-es elbeszélő szájából olyan érzéseket keltenek, mintha egyfajta látomásként tűnne fel az egész életút, ahol egyszerre érzékeljük a múltat, a jelent, valamint a jövőt, nem tudva, hogy a valóság melyik síkján mozgunk. A lélek ilyesfajta útkeresése talán még hangsúlyosabban megjelenik, mint a fizikai kapaszkodókeresés, és ebből az aspektusból mégsem tudjuk magunkat teljesen eltávolítani a bűnöző Theotól. Témává válik a múlandóság, a sorsfordulás kérdése, és röpke másodpercekre mi magunk is ráeszmélhetünk arra, hogy akár mi is állhatnánk a fiú helyében. Egy pillanaton múlik az egész csupán.

„Lehet, hogy egy képet egy hétig nézel, és soha többé nem jut eszedbe. Az is lehet, hogy egy képet egy másodpercig nézel, és emlékszel rá egy életen át.”

A regény fő motívuma a borítón is megjelenő aranypinty. Carel Fabritius 1654-es festménye, mely onnantól kezdve, hogy Theo elhozza a New York-i Metropolitan Múzeumból összefonódik a személyével, jelképezi mindazokat a lelki folyamatokat, amelyeken keresztül kell mennie a főhősnek. Theo ugyanúgy rabja saját démonainak, lelkiismeretének, szorongásainak, mint ahogy a láncra vert pinty sem képes elszakadni börtönétől. A fiú és a festmény is elválaszthatatlanok lesznek, és még ha képletesen is, de a pinty eggyé válik azzal a perifériára került emberrel, akinek végső soron nem marad más, mint az emlékezés, ami segít túlélni. Ám az emlékek minden pillanatban egyre halványabbak lesznek.

„De néha váratlanul olyan hullámban tört rám a szomorúság, hogy fuldokoltam tőle, és amikor a hullám visszavonult, csak bámultam a hátramaradt, sós vízben ázó roncsokat, amelyek olyan éles, könyörtelen és üres fényben úsztak, hogy szinte el is felejtettem: a világ nem volt mindig halott.”

Donna Tartt: Az Aranypinty
Park Kiadó, 2016, 800 oldal

Írta: Vass Antónia

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts