Egy kielégítő táncelőadás

A táncművészet egy furcsa velejárója az, hogy a megújítására tett mindennemű kísérlet lényegében csak a hozzáértőket nyűgözte le mindig is, ugyanakkor a laikus néző leginkább értetlenkedve állt az újítások előtt. Amint a klasszikus balett és a modern táncművészet dichotómiája létrejött, két erősen meghatározó tendencia mentén lehetett a tánc formanyelvét használni, az egyik a mozgás szabályok közé integrált önkifejezése, tehát a szabályból eredő esztétikai többlet (klasszikus balett), míg a másik a fordított utat bejáró modern tánc, mely az esztétikai tapasztalatból kiindulva hoz létre egy rövid játékidő erejéig szabályokat.

Ezeknek a hozzáállásoknak közös pontja, hogy valamilyen mértékben dekonstruálják éppen a lényeget – a néző „szórakoztatását”. Kifejezetten egyedülálló az, amit a Kulcsár Noémi koreografálta Tellabor Lolita című előadásában véghez vitt, hiszen egyetlen céljuknak kizárólag a szórakoztatást tekintették, ezzel egy igazi táncelőadást hozva létre, melynek fő aspektusa a szórakoztatás maga – az esztétikai tapasztalás előtérbe helyezése.

Vladimir Nabokov Lolita című, igen lírai hangvételű szövegét a dramaturg, Cseh Dávid és Kulcsár Noémi koreográfus-rendező igazán leleményesen alkalmazta színpadra, hiszen a regény azon részeit választották megjelenítésre, amely a tánc kifejező erejét a legnagyobb hatásfokkal tudta kidomborítani. A szexualitás, az erotika jelenetei, amelyek két ember interakcióján keresztül mutatkozhatnak meg – az előadás lényege. Ezt az erősen erotikus vonalat Bozóki Mara díszlet- és jelmeztervező munkája tökéletes harmóniában támasztja alá. A színpad fölé egy le-föl mozgatható szerkezeten gumimatracok voltak, amelyek egyfelől a fent is említett szexualitás egészen vulgáris metaforái, másfelől viszont a mozgatásukkal a rendezés képessé vált a jelenetek közötti idő- és helyszínváltásokokra. A gumimatracok mozgása finoman jelezte nem csak a térben és az időben való változásokat, de a szereplők belső változásainak az ütemét szintén. A színpad különben egészen minimalistának mondható (mindez el is várható egy modern vagy kortárs táncelőadástól), amely nagyban könnyített azon, hogy a nézőnek a figyelmét ne kelljen szétdarabolnia, hogy kizárólag a táncosokra, magára az előadásra korlátozódjon minden fókusz.

A szövegből való kiindulás egy másik zseniális megoldása, hogy nem bajlódik az előadás a pedofília erkölcsetikai vonatkozásaival, így bár a narratíva egy bizonyos szálát teljesen kihúzza, de nem is várható el egy ennyire profin megalkotott előadástól az, hogy innovatív módon megpróbáljon túlmutatni a táncművészet határain. A szenvedély, a gyönyör ábrázolásának itt olyan kifinomult narratív ábrázolási módozataival találkozhatunk, hogy az embernek végül is nincs, nem is lehet hiányérzete. A színpadon esztétikailag a leghatározottabban pozitív tartományba eső női- és férfitestek mozognak, ezek a testek folytonos interakcióba kerülnek egymással, az érintések elválásokhoz, az elválások újabb érintésekhez vezetnek, míg az érzéki vágyak szüntelenül kavargó zsongásában a tulajdonképpeni orgazmusig nem jut el maga az előadás Hajszán Kitti és Csere Zoltán duójában. A színpad közepére érő reflektorfénybe igen egyértelmű misszionárius pózba elheverő pár egyszerre fejezi ki az előadás e gyönyörhajszoló vágyának a beteljesülését, ugyanakkor az ebbe a pózba belemerevült testek prezentáljak a beteljesedés utáni ürességet is, azt hogy a narratíva végére érve – nincs tovább. 


Megható és potens gondolatokat vet fel ez az előadás testiségről, szerelemről, vágyról és beteljesülésről és mindezt azzal a koncepcióval, melynek lényege nem a túlartikulált gondolati, hanem a nagyon is emberi, nagyon is hétköznapi jelenségek felmutatása, valamint a nézők szépség iránti olthatatlan vágyának a kielégítése. A kortársi, helyenként modoros tendenciák teljes ignorálásával a Lolita méltán nyerheti el a nézők szeretetét és a szakma kitüntetett figyelmét.

Írta: Nagy Balázs Péter
Fotók: Huisz István / Nagylátószög

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts